Mint a karácsonyi csillag

Jópár év telt el azóta, mióta ezt írtam. Bizony ragyogott a fa csúcsán a nap, hiszen már a második kicsi öcsém is öt éves múlt. No és már hosszú évek óta nem dohányzom…

 

 

 

Két, vagy három éve már, hogy megbetegedett a kertünkben álló gyönyörű nagy fenyőfánk. Sebbel-lobbal rohantam barátomért, aki nem csupán városunkban, de jócskán azon túl is elismert szaktekintély. Azonnal el is jött hozzánk, rövid vizsgálódás után kimondta a szentenciát, hogy ez pedig ilyen és ilyen betegség és legjobban teszem, ha kivágatom. A tuskót sem kell kivenni, remek kis kerti asztalt lehet köré eszkábálni. Mormogtam valami olyasmit, hogy köszönöm, majd meggondolom, meg hogy nem is tudom erre az extra kiadásra, honnan kerítsek pénzt. Közben arra gondoltam, hogy az ő területén százával állnak a különbnél különb fenyőcsemeték, szinte minden fajtájukkal képviselve jelentéktelennek egyáltalán nem mondható nemzettségüket. Az én kertemben azonban csak két fenyő áll és ez a szebbik. Barátom hamar elbúcsúzott, a kézfogásnál — térdig lógó orromat látva — még felajánlotta: a legszebb csemetéi közül választhatok, ha akarom többet is az öreg helyébe. Visszaballagtam a kertbe, leültem a kerti padra, rágyújtottam és cigarettám kusza füstjén át néztem a nagy fa kékesbe játszó méregzöld ágait, ahogy a közöttük bolondozó szellő mozgására integetnek. De nem láttam sokáig őket, mert évtizedeket rohantam vissza az időben.

 

1970-et írtunk, gimnazistaként még csupán én laktam frissen épült házunkban, amikor édesapám beteg lett, Parádra került szanatóriumba. Őt látogattuk meg, mikor egy séta alkalmával az erdő szélén helyes kis fenyőmagoncot láttunk. Édesanyám kifogyhatatlan táskájából kis műanyagzsákot, papírszalvétát vett elő. Édesapám öreg bicskájával parányi hantkockát metszett és úgy emelte ki a facsecsemőt. Én is tudtam a dolgom: megnedvesítettem a szalvétát, ráborítottam a kicsi hantra és így került a műanyagzsákba az apró növény. Abban az évben született mindannyiunk szeme fénye, pici húgom, nővérem kislánya. Az ő születésének emlékére ültettük el kertünkben a parányi fenyőt. A két apróság évről évre nőttön nőtt. Magasságban a fenyő lekörözte húgocskámat, amit a pici lány nehezen vett tudomásul.

Csak két szempillantás és tizenöt év telt el. A karcsú nyurga fenyő csúcsán szikrázott a Nap, és én akadozó nyelvvel suttogtam: köszönöm Istenem! Első lányom születésének hírével versenyt ragyogott a július végi napsütés.

(Hát ezt a fát vágassam én ki?)

Ugyanebben az évben, télen először engedtek haza a honvédségtől. A fenyőre néző konyhaablak előtti asztalra tompán koppant a konyakos üveg.

— Igyál! — mondta Édesapám megránduló szájjal. — Igyál még!

Azután súlyos, gondosan szerkesztett mondatokat hallottam tőle, amik arról szóltak, milyen beteg csodás gyermekem anyja, az én gyönyörű feleségem.

(Ki kell vágatnom a fenyőt!)

Az ólomfelhős tél után jött a kacér tavasz és újra felragyogott a nap, bár sorsunk egén sokszor tolakodtak zord felhők, de én még kétszer nézhettem a fehéren szikrázó ragyogást Istennek hálát rebegve a fenyő alatt. Már három kislányt nevelünk újra egészséges párommal.

(Talán, meg lehet menteni ezt a fát.)

Újra gyülekeztek az aggodalom felhői. Mindig másokért úton lévő Édesapám egyre többet maradt otthon. Kiröppent szájából a hollószárnyú mondat is:

— „A rendelőm kilincsét fogva szeretnék meghalni.”

Dermesztő volt az október, nagynénimmel érkeztünk meg, mikor kishúgom feszesre húzott ajkakkal mondta: — Meghalt nagyapa.

Egyedül maradt édesanyámhoz költöztünk és a három kislányom a napfény melegét hozta a gyászoló házba, édesanyám szívébe. Ott bújócskáztak, homokoztak, pancsoltak a sudár fenyő alatt.

Egyszer csak nagyon nehezen kezdett lélegezni édesanyám.

— Nyisd ki az ablakot, kisfiam! Majd a jó levegő meg a fenyőillat segít.

Éjjel a kórházban elmondta mit, kinek adjak.

— Ne bolondozz! Híresen erős a szíved!

— El kell menni — mondta és mindentudó tekintettel nézett rám, megszorította a kezemet.

Fejvesztve rohantam az orvosért, aki tehetetlenül tárta szét karjait.

(Lehet, hogy elterjeszti a betegséget, és mégis okosabb kivágatni a fenyőt?)

Nagynéném agóniáját már nem bírtam végignézni. Az vesse rám az első követ, akinek a keze között halt meg az édesanyja, és akit gátlástalan emberek úgy használták ki a munkájában, mint engem. Nővérem tartott ki mellette az utolsó pillanatokig, mindenki helyett, helyettem is.

Az évek repültek, mint nyári égen a fecskék, a daliás fenyő új fénysugarakat csillantott meg viaszos tűlevelein. Kislányaim tehetsége egyre teljesedik, nevük hallatán már nem csak városunkban kapják fel fejüket az emberek, és mosoly villan ismeretlenek szemében is.

Újra ragyogott a nap a fenyő csúcsán, mikor sokévi fájdalom, megpróbáltatás, öröm, lemondás után végre megszületett kishúgom fiacskája.

— Te tudod, Istenem, mennyit ér ez a kis élet!

 

Ültem a kerti padon, és az utolsót szívtam a cigarettámból. Mélyről jött sóhajtással álltam fel. A garázsban megéleztem a fűrészt, létrát támasztottam a fenyő derekához és fűrészelni kezdtem az elszáradt gallyakat.

Két, vagy három éve már, minden tavasszal megtisztítom a fát elhalt ágaitól.

— Hogy kivágni? Nem! Tudom, húz még gyász-fehéret körénk a tél, de csillognak majd új tavaszok fényei a tűleveleken, és talán megérem, hogy újra ott ragyogjon a nap az örökzöld fa csúcsán, mint a karácsonyi csillag.

Szerző Placskó Lajos 77 írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.

7 Komment

Hagyj üzenetet