Petz György : Látvány, dal, várás a százéveshez

Nyomtatás

Látvány, dal, várás a százéveshez

(látvány)

Nézd a virágot is –

oly mindegy a színe,

hátha szép –

méhek úgyis föllelik,

hisz minden rituálé

éhségb?l n?,

s fölfalja az éhet,

és ott a szálba

visszazárva: szél,

örvényét maggá gyúrja

a várás –

de mit tegyek én, aki nézek,

szememben por,

fárasztanak rétek –

olvasmányaim utcanevek,

szelek lapozta könyv –

s forgok csak e földnek

táblájára meredve,

nézem a labirint jelet.

(dal)

Várás, túl a csöndön: vers.

Személyiségem támpillére

– akár a reimsi dóm

vagy Miasszonyunk temploma.

És a szörnyek. Egy se funkciótlan.

Tiszta es? mocskát ráköpik a földre

– s csak száll a dal.

K? alól a csipkék egéig,

tüd?palotából mindenségkalyibáig dal.

Autók b?zével, gyilkolásban

?rült szomszédod gondolatától

fert?zve, gyönyörtelen, de dal.

Röpül? támfalak – hadd

legyen biztosabb egy élet.

(Szepes Máriának)

Nincs jogom magamhoz,

e meg?rzésre kapottt

folyamatos veszteséghez,

ez’ álló szétfutáshoz,

e tánchoz az id?vel.

Nem szólhatok, szavam

múlt kútjába merített

lukas vödör – forrás a múltba,

átfelesel rajtam a tegnap,

én hol vagyok, jaj!

Engem nem vigasztal

tat tvam aszi vagy Minden Egy,

az els? és utolsó mondat

fel?l oly nagyon mindeen

egyre megy;

én új szó szeretnék lenni,

új mondatos, igazi nagy

könyvben, s nem olyanban,

mit egy Úr ír, amúgy,

csak kedvtelésb?l

(utálom a zárójeleket!)

Hol lenne szín, öröm és bánat,

ha minden csak emlékezés;

mindig maradni, másba rejtve –

nincs szörny?bb ítélkezés.

Szeretnék lenni ünnep,

ünnep el?tti csönd, méltóság,

szeretnék lenni várakozás.