Rőtre váltott dombok hajlatába
zizzenő szőnyeget terít
a sárga kukoricatábla.
Éjjel, fázósan vonyít
e táj bitang kutyája,
a dölyfös őszi szél.
Messzire vetődtél,
lelkem mégsem szabadul.
Mint a vad, ha ingoványba fúl,
nyüszítek egyedül.
Sohasem menekül,
ki szemed mély kútjába
egyszer belebámul.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.25. @ 08:13 :: Takács Dezső
