Világéletemben kétbalkezes voltam, bár ezt mások már el?bb elfogadták, semmint bizonyítékát adtam volna; így hát, objektív üzenet híján, nem is sejthettem, mire vagyok képes. Napjaim oly megvet? unalommal folytak egymásba, akárha az örökkévalóságban élnék, egyszóval: majdnem kimaradtam bel?lük. Mit sem tudtam én a megfigyelés extázisáról, a káoszra lakatolt rendr?l! Órám egy hete nem járt.
Amint fölálltam, éppen a hokedli közepére, valósággal kezembe került az aprócska konyha mértani középpontja; szinte éreztem a markomba súlyosodó, jelent?ségteli pöttyöt.
Mámoros, királyi pillantást vetettem a négy égtáj felé, tekintetem, miként uralkodó suhint kardjával a hódítás jeleként – de ekkor majdnem legy?zött a szédülés. Meg kellett kapaszkodnom a faliszekrény vágós széliben. De mit sem zavar az éles perem, ha az embert szent cél vezérli, túljutok a megingáson, és lépek följebb. A szabvány méret? konyhaasztal újságpapírral gondosan fedett lapjára. Máris négy emelet, egy asztal, s?t egy újságpapír fölött magasodom! És itt még csupán a talpam van!
El?ttem nincs üveg, se fal, se rács; csupán a betonnyílás, a maga ?seredeti állapotában, benne az üres fakeret. Horror vacui. A genezis feszít? állapota. Tér, ha csupán méterszer fél is; de karom er?s, szívem emelkedett.
Lehajlás. Zöld szín? cs?ért, szúrós fémekért, ha már sár és agyag nincs a Teremt?nek. Széthajlítani a nedves tapintású hengert, élekhez illeszteni, sarkakhoz; emitt óvatosan behajtani, rajzszögekkel rögzíteni, majd ollóval levágni azt, ami fölösleges.
Lehetett volna mindezt szakszer?bben – el?re elkészített, merev keretre, rendes szöggel, kalapáccsal; riglivel rögzített, ki-be tehet? nyári szúnyoghálót.
De ez így, ilyen sz?kös körülmények között, ha az ablakkeret festése el?bb-utóbb föl is pattogzik t?le, mivel a fagy és a nap végez vele – az ily módon lehetséges szúnyoghálók közül – igenis, ez a lehet? legjobb.
Én mögötte. A szúnyog is mögötte. Más-más oldalon.
Ez a teremtés lényege. Arcpirítón egyszer? munka, miért vártam hát oly sokáig vele.
Némi emberi hiúsággal m?vemre nézek. Nem látok semmit, csak zöld m?anyagot. Megsz?nt a túlsó világ, így az enyém lett mindenséggé.
Büszkeségem úgyszólván határtalan: micsoda munka! A sarkok, sarkok! Az élek élek! Gyötr? szárnyas dögök laposkúszásban sem jöhetnek át rajta, meg aztán szárnyasan kiváltképp ne ugráljon a féreg! A szárny arra való, hogy megsokszorozza a felületet, így éppen, ami ilyen magasba röpíti – akadályozza meg az állatot, hogy immár bejöjjön.
Hatalmasnak érzem magam a konyha csúcsain.
Bár, ha belegondolok, mintha már eddig is egyenl?tlen lett volna a küzdelmünk. Hajnalonként a téboly, a döngicsél? hangra felriasztó vadászösztön: – Szúrj, de csöndben, ne mászkálj az agyamba! – hisztériája.
Nem igaz, hogy a vadász örül a gy?zelemnek! A gy?zelem foltot hagy, él?bb emléket, mint egynémely csípés. Randa és bebarnul.
Ez a mostani, ez az igazi gy?zelem! Így, vértelenül.
Ha azonban kissé hátrébb lépek, és nem éppen a hálóra fókuszálok, varázslatosan kinyílik a zöldön túli tér. A másik panelházra. Mintha a mienk tükörbe nézne, de nem. Minden pontos. Elhelyezhet?. Viszonyítható, akár a milliméterpapíron: négy vékonyabb m?anyag szálra egy vastagabb jut, az egész egyetlen hatalmas, valóságos koordináta-rendszert alkot.
Ha részeiben nézi az ember, a nagy egész mozgó, eltér?, létez? darabokra bomlik. Ott… az az elszínez?dés a jobb fels? résznél… az az asszonyos fej, kissé lejjebb… Finoman bemérhet? a mozdulata is. Igen, szétdarabolni azt, ami el?tted van, analizálni, pontosítani, megnevezni. Hány ezer éve is? Az egészet szétszedni, a részekre nevet találni; hiszen ez a tudás!
Hoznám könyvemet, ahogy naplómat hívom, a nagy elkönyvelés kötetét; a bal alsó hatodik ablak foltjában elváltozás!
A változás az élet csupán! A beton nem. Ott nincs elmozdulás. Ott kirakhatják a fejfát. Engem a kirakás mozdulata érdekel. A kitev?. A hatvány. A m?ködés. A vadászat hálón keresztül. A részekre.
Átnézek, majd vissza a hálóra. Vibrálástól pislogok. Oda-vissza, oda-vissza. Bizonytalan minden bemérés. Talán a módszer, talán az eszköz. Nem látom az asszonyos fejet… jé, kutya volt!
Újra a zöld vonzza tekintetem. Ha jobban iparkodom, megmerevedik a szemem. Lázasan vibrál távolba-közelbe, próbál megkapaszkodni a háló rácsszerkezetében, de fárad. Csíp, ég, fáj.
Spontánnak kell lenni! Abszurdum. Nem bírom a részekké roncsolt, szitaköt?k mozaikszemének talán egyértelm? darabkákat.
Az élet más min?ség! Öklömet belevágom életem f? m?vébe. A boldogan kipattogó rajzszögek, akár egy fémes, friss zápor; a zöld, m?anyag koordináta-rendszer máris bután lefeg a negyedik emelet örök szelében.
Alkonyul. A langyos házfalról, miként egy fontos üzenet, bebukik az els? kecses, szipókás állat.
Talán szúnyog.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.09. @ 07:03 :: Petz György
