Petz György : ââ?¬Å¾Szó eszme nélkül mennybe” – primitív vers: menj be –

Nyomtatás

„Szó eszme nélkül mennybe”

– primitív vers: menj be –

és a fények csúcsaira

gyöngyöt gágognak vadlibák

lefut ez az évszak is

akár a másik, amire emlékezem;

amikor jobb volt embernek lenni,

mert akkor még emléktelen,

és mindent abból a néhány

jelb?l akartam el?revetni,

ami felé érdemes el?resietni,

dagasztani a múltnak gömbjét,

mit túr maga el?tt a szkarabeusz,

mert gyermekére vigyáz,

nem a ganéjra, ha túr.

Hanem most itt vagyok

velem történt, ami történt,

ha vagyok, most, itt vagyok,

azt hittem: szemben magammal

menni – másképp nem – érdemes;

el?re juthat az ember, de belülre

másképp soha se nem.

most, hogy egy ideje „helyben járok”,

papír se toll se, se gondolat –

parancsot várok vagy fél kiló

reményt bontható stanicliban,

már látom: nem oly nagy dolog,

de fontos a kifelé menetelés,

mondhatnám: játék, s nem

t?lem függ ez az egész.

kellenek a jelek: ifjú Luthernek

a villám, Aranynak az álma,

Pascalnak az örvény, nekem meg

„mifene” – de mi van, ha én vagyok a jel,

és nincsen oly tükör, melyben

a rálátás segítene.

a homokozóba engem miért,

hogy a végén mertek csak

engedni, be; a homokozóban

már minden kristályszem

vár része lett: csúcs, torony,

bástya, átjáró, emelet,

illanás semennyire, csak én,

aki belépett – minden vár már épület.

ó, csak a dal van, már a madár sincs,

nézek az égig, látok a fáig,

hallom az ágvég kiabálását:

ki vagy? ki vagy? újra kivagyolását,

vékonyan az égb?l, vagy d?l le az ágról;

megtapad a lélek vagy elszivárog.

égbe nyíló gyökereken ünnepi

feketében kaparós sorsjegy

világba kiáltja: nem nyert, nem nyert.

varjak a télben. várjak-e tétlen.

ha van benned hely, hová

isten odaférne, talán már

nem is kell, hogy odaférjen.