Legnagyobb örömömre én mehettem Somáért az iskolába. Ez úgy zajlik, hogy amikor odaérek, akkor már csak laza felügyelet van. A folyosóról hallani, hogy a tanárnő még tesz egy-két erőfeszítést, hogy a fékevesztett csikókat megfékezze, de erre már délután négy óra körül semmi esélye, csak a torka bánja. Szóval, bekopogok és benyitok, ennyi elég is, a tanárnő int, Soma fülig érő szájjal vigyorog, ő is int, ami azt jelenti, hogy jön. Ilyenkor azért jó néhány perc még eltelik, mert a szentem igen alapos, és mire azt a tizenöt-húsz írószerszámot bepakolja a tolltartóba, bizony múlik az idő.
Mindig be kell nyitni még egyszer, el ne felejtse, hogy várom. És jön.
A folyósón, mint minden gyerek leül a kőre, cipőt vált, és indulhatunk.
Jönnek a szokásos kérdések.
– Mivel jöttél?
– Mivel jöttem volna, gyalog. Itt lakunk közel.
– Jó, csak megkérdeztem, mire számítsak – és mosolyog.
– Sétálunk – mondom.
A szülőkkel való megegyezés szerint a táskát ő cipelni. Mindig azzal vígasztalom, hogy minél többet tanul annál könnyebb lesz a táska, kitanulja a tudományt a könyvekből. Júniusra már súlya sem lesz a táskának.
Ezeken, a közös sétákon, mindig jókat beszélgetünk, természetesen a suliról is.
– Történt valami érdekes?- kérdezem.
– Képzeld, kaptam egy piros pontot tesiből!- néz fel rám.
– Ó, gratulálok, Anyáék biztosan örülni fognak.
– Á, visszavonták – és legyint.
– Hogy-hogy?
– Az egész osztály gyerekével nem bírt el a Pali bácsi. Azt mondta, mindenkinek beír, de meggondolta, hogy sokat kellene írnia, és inkább visszavonta az óra elején adott piros pontokat.
– Sajnálod?
– Á, majd lesz másik.
Közben hazaérünk. Kívánsága szerint, kap uzsonnát, és közben folytatjuk a beszélgetést.
Ülünk egymás mellett, és élvezzük a nap melegét, ahogy besüt az ablakon. Soma kényelmesen elhelyezkedik, és megjegyzi.
– Ugye milyen szép tavasz van, nagyon szeretem a tavaszt.
– És még mit szeretsz?
Nem válaszol azonnal, mosolyog magában, és megszólal.
– Megnősülök, el fogom venni az Evelint!
Azt hittem rosszul hallok, ez még nem volt téma. Nem szól többet, csak ábrándosan nézi az ablakot.
– És hol fogtok lakni?
– Hát itt ahol, most mi lakunk, anyáék elkötöznek – mondja. Kicsit később hozzáteszi.
– A gyerekeink a padlásszobában, mi meg az Evelinnel anyáék hálószobájában.
Ezt a hálószoba témát nem merem feszegetni, mert nem szeretnék biológiai vitába bonyolódni.
A téma egyre izgalmasabb, már gyerekek is vannak, igazi családmodell. Tovább kérdeztem.
– Miből fogod eltartani a családodat? Honnan lesz pénzed?
– Hát majd tanítani fogok, mint Apa, meg Anya, meg a Papa is tanított. Tudod?
– Mi lesz akkor, ha a gyerekek nem tanulnak, nem viszik el a füzetet az iskolába, otthon hagyják a tornaruhát?
– Hát kapnak egy fülest.
– Azt nem szabad, a tanárnak nem szabad verekedni, a szüleid sem teszik soha, és Panni néni a tanárnőd sem.
– Akkor inkább rendőr leszek!
Ezt most jól eltalálta, mit mondjak erre.
– Szerintem az sem jó, mert láttad a TV-ben, hogy nagyon fel kell nekik öltözni, és nagyon nehéz a ruha, a sisak, meg a pajzs, amit maguk előtt tartanak, olyan csúnyán akarsz kinézni? – gondolkodik.
– Megvan! – elnyúlik mellettem, és laza kézmozdulatokkal elkezdi mondani.
– Akkor feltárcsázok egy telefonszámot, és házhoz hozzák a pénzt*, és kész! Minden megoldva!
– De Somikám, azt vissza is kell fizetni?
– Neeem! A TV-ben nem mondták, hogy vissza kell fizetni!
* Magyarországon van egy pénzintézet, amely a fenti módon reklámoz hitelnyújtási lehetőséget, házhoz viszi a hitelt, ill. a pénzt.
Legutóbbi módosítás: 2008.09.16. @ 13:29 :: Kovács Ilon
