Próbálok szemkontaktust teremteni, elkapni egy pillantást, viszonozni egy érdekl?d? mosolyt. Érdektelenség. Legtöbben leszegett fejjel, vagy semmibe bámuló tekintettel néznek kifelé magukból.
A lépcs? alján egy középkorú, felt?n?en csinos n?. Próbálkozom, amíg ideér, talán, kétszer is megtalál a szemével, de hamar elkapja a tekintetét. Amikor elmegyek mellette, halvány mosoly. Jókedvre derít.
Várunk a szerelvényre. Én hátul szeretem, van, aki elöl szereti, és néhányan középen. Inkább gyalogolok, de makacs vagyok. Rossz szokás, semmi más.
Az ajtóban tolongás. Türelmetlenek vagyunk, nem várjuk meg, amíg kiszállnak, megyünk befelé, mintha néhány másodpercen is múlna valami. A mellettem tolakodó hölgyet, udvariasan el?re engedem, mutatva neki, hogy szabad a pálya, én ráérek. Meghökken, és akadályt képezve torlaszolja el a bevonulás útját, a többiek, el?l.
Erre a fordulatra nem számított. Nem lehetett több, húsznál, de húsz éve során felhalmozott élettapasztalatával, értetlenül áll az udvariasságom el?tt.
Ki ez az ?skövület, aki a tesze-toszáskodásával megzavarja a rendes, becsületes utasok bevonulási szertartását? – Gondolhatja magában, mert a kínos csendben, ami közben ránk nehezedett, egy bátortalan kis – kösz -, azért elhangzik, miközben belép a metrókocsiba. Minden visszatér a rendes kerékvágásba. Az akadály ezzel elhárult, a tömeg megállíthatatlanul tódul befelé.
A szemközti ülésre telepedik, nagy, fekete táskájából egy könyvet vesz el?, és teljes figyelmével belemélyed.
Nézem a fiatal arcot, a szívem hasad meg, amikor visszaidézem a bevonulásunkat. Nem sok udvarias emberrel találkozhatott rövid élete során.
A lány, meglepetésemre, felemeli tekintetét a könyvb?l, mélyen a szemembe néz. Egy határozott mosollyal a szája sarkában mondja, érthet?en, tisztán – köszönöm –, és közben kissé megbiccenti a fejét, majd mintha mi sem történt volna, ismét elmélyed az irodalomban.
(Budapest, 2007. november)
