Egy kicsit kihagyott a motor, visszakapcsolt és beletaposott, végül is abbahagyta. Öreg járgány volt már, FIAT 127-es. A ’70-es években a legjobbak közé tartozott, akkoriban piacolt, és megengedhette magának a drága nyugati autót, azóta is szolgált. Már valószínűleg nem vesz másikat, együtt öregednek meg.
Kicsi községen haladt át — Szince — nagyjából az út felénél tartott, még félóra. Katival úgy beszélték meg, hogy délre ér oda, addig mindent összekészít, amit magával akar vinni, valószínűleg két kézben is elfér az egész eddigi élete. Micsoda marhaság — gondolta —, halmazati leányszöktetés. De legalább van benne gyakorlatuk. Igaz, az első nem sikerült valami fényesen, meg is mérgezte egész eddigi életüket.
Áthaladt a következő községen, hosszú, sárga napraforgótáblák következtek, aztán a patak. A kis patak a híddal, ahol annak idején találkozgattak. Kati itt született, akkor tizenhat éves volt, ő három évvel idősebb. Egy koncerten találkoztak és már akkor botrány lett, mert éjjel kettőig csavarogtak, beszélgettek, csókolóztak, pedig Katinak 11-re otthon kellett volna lennie. Innét aztán a találkozásaikat nem nézték jó szemmel. Azért elment bemutatkozni, de nem sült el jól, Kati szülei nagyon fagyosak voltak, ő pedig forrófejű, összeszólalkoztak, és ezután már megtiltották a találkozásaikat.
Persze azért találkozgattak a kis patak mellett, és le is buktak hamarosan, botrány lett belőle. Katit megverték, azután már minden percéről elszámoltatták. Semmit sem javított a dolgon, hogy ő meg mérgében beverte éjjel az ablakukat. Az anyja próbált segíteni, elment Katiékhoz közbenjárni, de nem ért el semmit, szinte szóba sem álltak vele.
Elkeseredésükben elhatározták, hogy megszöknek otthonról. Kati reggel elment, mintha az iskolába menne, találkoztak a vasútállomáson, felszálltak a következő vonatra, és meg sem álltak a nagyszülei falujáig. Szegény öregeinek földbe gyökerezett a lába, teljesen tanácstalanok voltak, végül is ott maradtak két napig náluk, a kis vendégszobában. Azt a két napot végig rettegték, végig sírták, és végig szerették.
Második nap este rendőrök jöttek Katiért. A szülei bejelentették az eltűnését, dacára annak, hogy a lány levelet hagyott otthon. Rendőrségi ügy lett belőle, Kati kiskorú volt, a szülei feljelentették emberrablásért.
A vizsgálótiszt szimpatizált velük, ő tartotta bennük a lelket, és ott a Rendőrségen beszélhettek utoljára egymással. Akkor megfogadták, hogy kitartanak akkor is, ha nem láthatják egymást, és mihelyt Kati betölti tizennyolcadik évét, összeházasodnak, elköltöznek az ország másik végébe, minél messzebb onnét.
Az emberrablás vádja végülis nem igazolódott, a nyomozótiszt egyszerűen áthúzta, és beírta helyette: szerelem. A szülők sötét ábrázattal írták alá a megszüntető végzést, és persze arról azért tettek, hogy többé ne találkozhassanak. Igaz, őt pár hét múlva behívták katonának.
Nagyon messzire került az otthonától, és hónapokig nem is jutott haza. Kati eleinte sokat írt, de egy idő után már nem kapott levelet tőle. A nővére írta meg hamarosan, hogy elköltöztek. Hónapokig reménykedett még, leste a postát, írta szinte mindennap a leveleket, de hiába. Azt már a leszerelése után nyomozta ki, hogy Kati a szülei erőszakosságának engedve férjhez ment. Akkor már gyereke is volt, hiába is lett volna bármi — vége volt mindennek.
Lesújtotta a hűtlenség, sokáig gyászolta, mintha csak meghalt volna. Jóval később aztán ő is megnősült, és elvált két évre rá. Hamarosan megint egy házasság, és megint egy válás. Aztán öt év külföldön, és utána az alkoholelvonó. Az alkoholból végül is kigyógyult, és már évek óta egyedül élt. Katival azóta nem is találkoztak, elfelejteni mindenesetre nem tudta, a vonzalom sosem múlt el.
Aztán nemrég a munkájával kapcsolatosan Leányfalun, a Duna parti sétányon méregetett, amikor megtámadta egy kis kutya. Kis vacak, fehér gombolyag volt, de annyira vérmesen ugatott, hogy kénytelen volt abbahagyni a munkáját, és mérgében a műszerálvánnyal odacsapott a kis méregzsákhoz. Elvétette, helyette a gazdáját találta el az ütés.
— Jaj — szisszent fel az őszülő, vékony nő, és ahogy egymásra néztek megállt velük a világ. Kati volt. Barátnőjénél töltött pár napot Leányfalun, eközben hozta őket össze a jósorsuk.
Sokáig nem tudtak megszólalni, csak nézték egymást. Azután leültek a RÉV állomás melletti padra, órákig beszélgettek, és nézték a Dunát. Kati akkortájt ment nyugdíjba, gyerekei már régen külön éltek, az anyósa házában laktak a férjével.
— A nagyszüleid élnek még? — kérdezte Kati. Tulajdonképpen azt szerette volna megkérdezni, hogy megvan-e még a kis vendégszoba, de nem merte.
— Már nem élnek, sokáig velük laktam, és most ott élek a házukban. Egyedül.
— És az a kis vendégszoba?
— Megvan, Katika, az azóta is várja a vendéget.
— Úgy szeretném látni még egyszer.
— Csak rajtad múlik.
Közben beért Kati falujába, lekanyarodott a Lovas utca felé, megállt a szobornál. És már látta is Katit, ahogy közeledett két bőrönddel, őszes haját lengette a szél. Eléje ment, szó nélkül ültek be az autóba, és elindultak. Kati vissza sem nézett. És újra a patak, a napraforgó, zavarban voltak, nem néztek egymásra. Gyorsan hajtott, csak az utat figyelte, a visszaút hamar eltelt. Megállt a ház előtt, kinyitotta a bejáratot, bementek.
— Hát akkor itthon lennénk — nézett Katira.
— Hát itthon — válaszolt remegő hangon Kati.
Legutóbbi módosítás: 2008.08.29. @ 15:56 :: Torjay Attila