Mire Lőrinc Dénes a napközi otthonban megebédelt és végre elindulhatott hazafelé, a toronyóra már fél hármat mutatott. Elgondolkodva lépdelt, így észre sem vette, hogy a vele szembejövők többsége alaposan megbámulja, félhosszú hullámos fekete haját, és tekintélyt parancsoló, itt-ott rőtbe hajló sötét barna szakállát.
— Szervusz, Damjanich, gyere, ülj le egy kicsit beszélgetni! — húzta vissza a jelenbe a háza előtt üldögélő, idős körzeti orvos.
— Üdvözlöm, Bandi bácsi. Leülnék én, de sietnem kell. Holnap is hat órám lesz, fel kell készülnöm a tanításra — mondta Dénes.
— Mit tanítasz fiam?
— A két szakom mellé, rám lőcsölték két osztályban az éneket, és az összes kémia órát is.
— Miért? Nincsenek szaktanárok?
— Vannak, csak elmentek szülési szabadságra. Heti harmincnégy órában tanítok, azt sem tudom, hol áll a fejem.
— Elbírod te azt, fiatal vagy még.
— Béla bátyám, az igazgatónk is ezzel érvelt. Majd csak kibírom valahogy ezt a fél évet, azután már könnyebb lesz. Visszajönnek a kolléganők.
— Na, minden jót Bandi bácsi, majd hét végén talán pótolhatjuk a diskurzust. Ezzel ment is tovább.
Otthon már az előszobában megcsapta az orrát a PB gáz jellegzetes szaga. Keresztülment a szobáján, s a nyitva hagyott belső ajtóból már látta, hogy apja felesége, Márta néni a díványon alszik. Gyorsan átment ezen a szobán is.
A konyhában a tűzhelyre tett lábas alatt nem látott lángot. Valószínűleg kifutott az étel, s az oltotta el. Elzárta a palack csapját.
A szobában Márta néni hangosan horkolt. Dénes kinyitotta az ablakot. Lassan tisztult a levegő, pontosabban, az eddigi gázszaggal vegyes káposzta illatot, áporodott italszag váltotta fel.
— Na, ez már megint leitta magát, még szerencse hogy nem ragadtam le Bandi bácsinál — gondolta.
Visszament a szobájába, becsukta a két szoba közötti ajtót, aktatáskájából az íróasztalra rakta a tankönyveket és a vázlatfüzeteket. Belemerült a munkában.
Dénes édesanyja az elmúlt év júniusában halt meg. Már csak egy vizsgája volt akkor hátra. Hiába halasztott, képtelen volt a tanulásra összpontosítani. A vizsgáztató idős botanika professzor, meglepetésére nem húzatott vele tételt. Kicsit beszélgettek életről, halálról, majd így szólt.
— Nézze kolléga úr! Az édesanyja sírja mindig visszahúzza majd magát szülőfalujába. Most beírok egy négyest, azután később pótolja, amit pótolni kell. Egy fél év múlva úgy is találkozunk.
Otthon a tizennégy éves húgával és nemrég férjhez ment nővérével nehezen ocsúdtak, a hirtelen lecsapó tragédia okozta sokkból. Csak fokozta bennük a rossz érzést, hogy még egy hét sem telt el a temetés óta, s apjuk sírgondozás közben máris összejött, a mint egy fél éve megözvegyült, alkoholista Márta nénivel. Egymás közt csak Márta nyanyának nevezték, s remélték, apjuk hamarabb visszanyeri józan ítélő képességét, minthogy feleségül venné a nőt. Nem így alakult.
Esténként rendszeresen együtt italoztak, pedig apjuk korábban nem is nagyon ivott. Amikor mégis lecsúszott egy-két pohár bor, akkor sem vesztette szem elől a mértéket.
Mire Dénes lediplomázott, már volt mostohaanyjuk, bár soha nem tekintették annak. Nővére a férjével kapott szolgálati lakást, így ők kiszabadultak az egyre több konfliktussal mérgezett légkörű családi fészekből. Dénes elsős gimnazista húgával kénytelen volt elviselni a helyzetet. Igyekeztek elkerülni az összetűzéseket, de nem nagyon sikerült.
Amíg apjuk napközben dolgát végezte, Márta nyanya rendszerint leitta magát. Mire férje hazaérkezett a munkából ő már nagyjából kijózanodott. Így azután, mikor kezdetben még néhányszor megpróbálták apjukat felvilágosítani arról, mi történik a háta mögött, az nem hitt nekik.
— Csak be akarjátok feketíteni szegény asszonyt. Ideje lenne már megbarátkoznotok vele. Nem ártott nektek semmit — hallották rendre.
Ezért, később már fölöslegesnek tartották, hogy beszámoljanak neki a történésekről.
A napok szinte egyformán csordogáltak, míg egy délután aztán az iskolából hazaérkezvén, Dénes egy idegen férfival futott össze előszobájukban. A helyzet helyes értékeléséhez nem kellett felsőfokú végzettség, de tudta, ha ezt elmondja apjának, egyből a rágalmazó szerepében találja magát. Így nem tehetett mást, hallgatott és várt. Nem kellett sokáig várni. Még egy hónap sem telt el az ominózus eset óta, mikor apja egyszer a vártnál előbb érkezett meg munkahelyéről.
A hosszas ordítozás és csapkodás végén apja vérben forgó szemekkel rontott be szobájába.
— Mire holnap hazaérek, takarítsd el innen ezt a nőt, mert különben ezzel verem szét a fejét! — mutatott a szobadísznek sarokba állított famozsár, öntöttvas törőjére.
Dénesnek átvillant az agyán, hogy ez így nem lesz jól. Annak kéne a nőt elvinni, aki ide hozta, de már megtanulta: a hallgatás aranyat ér. Nem szólt semmit.
Másnap délután Márta néni idegesen toporogva, kezét tördelve várta otthon.
— Déneském, az istenre kérlek, segíts rajtam! Ha apád itt talál, megöl. Vissza kell költöznöm anyámhoz.
Dénes, kénytelen kelletlen fuvarost kerített, felpakolták az asszony holmiját, s elindultak vele a falu másik végébe. Márta néni gyalog követte őket. Dénes miközben a bakról oldalra fordulva a termetes fikuszt tartotta, hogy le ne essen a rázkódó kocsiról, már lelki füleivel hallotta, miről pletykálnak holnap az asszonyok.
— A Lőrinc gyerek összeveszett az apjával, elköltözött. Hogy volt szíve egyedül hagyni azt a szegény kislányt a mostohával? Istenem, istenem, szegény Mariska forog a sírjában.
Mikor a fuvarból visszaérkezett, apja már a szobájában ült. Lógó orral bámulta az elszállított bútorok hűlt helyét.
— Elköltöztetted? — kérdezte.
— El. Ahogyan kérted.
— Nem kellett volna ennyire sietned.
Dénessel forogni kezdett a szoba. Nem értette, hogy egy részeges nő, hogyan tudta így kifordítani magából az ő mindig hűvös, kimért, megfontoltan cselekvő apját. Ordítani szeretett volna, de helyette inkább elment otthonról. Addig bolyongott cél nélkül az utcákon, míg valamelyest meg nem nyugodott.
Apja már másnap meglátogatta a feleségét, s mikor onnan visszajött, már azzal vádolta Dénest, hogy erőszakkal dobta ki az asszonyt. Az valójában nem is akart elköltözni. Hogyan is akart volna, mikor szereti őt, és ragaszkodik hozzá.
Dénes másfél év múlva megnősült. Nővére csak hosszas unszolással tudta rávenni apjukat, hogy vegyen részt az esküvőn.
Az esküvő után feleségével elfoglalták az addig üresen álló első szobát. Részletre bútort vettek, a szoba előtti teret főzőfülkévé alakították. Úgy gondolták, amíg nem jutnak lakáshoz, el lesznek itt. Apja továbbra is a hátsó szobát lakta, most már egyedül. Estéit feleségénél töltötte, borozgatással. A középső szoba — ahogyan a nővére nevezte — az ütköző zóna, a húgáé lett.
Bár a feszültség tapintható volt, a kialakult rendet el lehetett viselni.
Az egyik este feleségével palacsintát készültek sütni. Dénes, egy evőkanál zsírral a kezében a hátsó lépcsőn találkozott az apjával, aki akkor sem volt már teljesen józan.
— Lopod a zsírt? — üvöltötte. — Kurvát hoztál a házamba?
Dénesnek elborult az agya. Egész testében remegett a dühtől, miközben kipakolt mindent, amit az elmúlt két évben magába fojtott. Csak akkor hallgatott el, mikor apja, a fal tövéből felkapott kisbaltával feléje indult.
— Elhallgass, mert kettéhasítalak! — sziszegte Dénes felé.
Az kiejtette kezéből a kanalat. Nem a baltától rémült meg, hanem attól, amit apja tekintetéből kiolvasott.
„Most már apám sincs. Még fiam sincs, de lesz. Több is, hogy ne maradhasson így magára egyikük se. Járhatnak majd szabadon az úton, és nem engedem soha, hogy saját gyengeségem megrontsa életük” — gondolta, mikor már az elülső lépcsőn kuporgott.
— Hozod már azt a zsírt? — lépett ki az ajtón a felesége.
— Mindjárt, csak egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Jó ez a hűvös levegő.
Legutóbbi módosítás: 2008.07.28. @ 07:11 :: Takács Dezső
