Délibáb teljesítménytúra… benevezel.
Gyakorlottnak nem nagy táv – csak huszonegy kilométer… öt óra szintid?vel -, de kezd?nek azért már valami, mely gondolaton az elején némi szorongással már túl is lép az ember.
Talán nagy fába vágtad a fejszéd? Meglehet. Mindegy: "a kocka el van vetve". Pólódra t?zöd a színes sorszámot, veszed a térképet s a szalmakalapot, hátadra kapod a hátizsákod, "sok sikert kívánok!" – mondják, s indulás – kilométerek sora vár rád.
Most éppen a nagy pusztaság – a Hortobágy -, hol még egyetlen árva fa is ritkán kínálja árnyékát.
Öröm, lelkesedés az út elején, mi átjárja a testet-lelket, s a végtelen szabadság érzése adja meg a lendületet, s rajongó gyermeklélekkel hiszed, menni fog, s ez végig így lesz! Hogy is lenne máshogy, hiszen a kilenclyukú híd a legels? útszakasz, a maga fenséges, nagyszer? látványával, s az alatta csobogó Hortobágy folyóval!
Szikrázó ver?fény és színes felh?csíkok váltják egymást, s a Nap – hál' Istennek – órákra felh? mögé búj', mi balzsam a testnek: id?nként enyhe szél fúj…
Félúton magadban kicsit pánikolsz: bírod-e végig majd ezt az iramot? Sík a terep, de nem könny? az út: elmúlt es?k sáros talaját végigszántó traktorok nyomait rücskösre szárította a nap, s ha nem figyelsz, bokád bánhatja…, hisz f? és gaz fedi a barázdált lyukakat…
Majd eltereli figyelmed a táj szépsége: szürkemarhacsordák, pusztai virágok a repked? lepkékkel, birkanyáj, nádtet?s házikók, gémeskutak s itt-ott felbukkanó "kékszoknyás" csikósok… megannyi nem mindennapi látvány, melyek fényképezésre késztetnek… Egy pompás fotóalany: hatalmas lódarázs cirógatja a cickafark virágját…, ha csendben maradsz, hallod a bogarak folyamatos, aláfest?, megnyugtatóan zümmög? zúgását…
Itt-ott erek, tavacskák, patakok, rajtuk kis fahidak, a korlátjuknál megállsz pár percre, hogy magadba idd a békalencsék és tavirózsák szépséges látványát…
Az út mentén egy szegény, laposra kimúlt siklót is látni – vajon mi üthette el szegényt itt, hol még "madár sem jár"?
Négy kilométerenként megkönnyebbülve, s némi büszkeséggel eltöltve nyújtod az ellen?rz?pontok pecsétjei alá papírod. Leülni nem szabad és megállni is kár, fél?, hogy utána izmaid nem engedelmeskednének, ha utadat folytatnád…
Nem is tudod, éhes vagy-e, vagy inkább szomjas, érdemes-e levenni hátizsákodat – sosem hitted volna, hogy képes vagy melegedett vizet inni – s az jól is eshet… – a forró nap alatt. Apró paradicsomot majszolsz, mely frissít és felüdít… talán könnyebbé teszi az egyre nehezebben fogyni akaró kilométereket.
"Lépjünk ki, hogy tartsuk a szintid?t" – mondod magadnak…
Apróságok válnak jelent?ségteljessé, az igényszint alacsony, a t?r?képesség megn?… amiért máskor panaszkodsz, itt annak többszöröse is hallgatásra bír; a cél, az eredmény a fontos… s a túlélés, a táv legy?zése. Az inad remeg, izmaid fájnak, beégnek, vág az átizzadt hátizsák… s ha valamiért leveszed mégis, pólód tiszta víz, s a kellemes szél, ha érint, szinte fázik a hát. Lábszáradnak már félúttól nincs b?rszíne… vastagon ül rajta a por… ugyan, kit érdekel?
Beérsz. Pontban tizenhárom perccel az öt óra letelte el?tt. Rákönyökölsz az utolsó kilométerjelz?re, fáradt diadallal, mely csak magadnak szól… És elhiheti bárki – te már tudod -, a fizikum, er?nlét, rutin valóban (nyilvánvalóan) fontos. De tapasztalt túrázók is mondják, s te is úgy láttad, hogy bármily hihetetlen is, de a lelki hozzáállás legalább olyan lényeges ahhoz, hogy végig tudd csinálni, mint az er? és fizikai állóképesség – az egészen biztos.
Felkapsz egy ásványvízzel telt m?anyag poharat, tartalma nem hideg, de pompás érzés meginni az italt… közben megkapod az elismer? oklevelet és a kit?z?t, s hozzá kézfogást, gratulát -, értékesebb ez most bármily másféle jutalomnál… s valami szorítja a torkod. Valami nagyszer?, valami felemel? érzés. Mert megcsináltad… pedig neked csak lelki hozzáállásod volt…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.10. @ 10:00 :: Jószay Magdolna