Már az első randi is rosszul kezdődött. Egy hegyi-túrán kerültünk közel egymáshoz. Valahogy úgy jött össze, hogy együtt ültünk le a pihenő szünet alatt egy ledűlt fára, s mivel udvarias gyereknek neveltek, az előszedett elemózsiából megkínáltam Paulát, társnőmet a rönkön. Erre ő is megkínált a sajátjából, s a továbbiakban mindig közösen költöttük el az ebédet, uzsonnát. Aztán, csak úgy minden előre eltervezett és megbeszélt egyezkedés nélkül együtt maradtunk az egész túra alatt. Utána találkát kértem és kaptam.
Így indult.
Ez első hibát azzal követtem el, hogy délután a megbeszélt időben és helyen abban a kiránduló rövidnadrágban és egy nyári ingben jelentem meg, pántos szandálban, mezítláb. Amikor szétnéztem, a Főtér tele volt elegánsan grasszáló fiatalokkal — fiukkal és lányokkal. A kedves Paula is csinos, suhogó selyemben pompázott. Azt se tudtam hová tegyem magam.
— Gyere, sétáljunk! — javasoltam. Dehogyis ültem volna most be, ebben az enyhén szólva lezser ruházatban valami jobb helyre.
— Jó! — egyezett bele megilletődve, ügybe sem véve az öltözékemet.
Szóval sétáltunk. Végigmentünk az Iskola utcán, bekanyarodtunk a Kossuthra, majd a Szentgyörgyi útra s vissza a Posta utcán. Megcsodáltuk a Görög-házat, ahol megszállt Petőfi Sándor és Bem József, majd innen indultak Segesvár alá. Hova lehet még menni egy ilyen séta alkalmával? Vissza a bentlakáshoz, az Apollóhoz.
— Légy szíves, menjünk be ide — mutatott rá a Kossuth utcasarkon álló talponállóra. — Nagyon görcsöl a hasam, és ilyenkor valami töményt kell innom. Csak az segít — tette még hozzá, látva megrökönyödött tekintetemet.
Bementünk és rendeltem két féldeci borpárlatot. Kértem hozzá még egy stampedli málnaszörpöt is. Mondtam a bárosnak, hogy a málnaszörp felét töltse az egyik pohárba, másik felét a másikba. Megtette, miközben jóváhagyólag bólogatott. Mikor fizettem, a szirupot nem számította fel.
— A cég ajándéka — mondta. — Az ötletért!
Kivittem az asztalhoz az italokat.
— Ne félj! Nem szoktam én kocsmába járni, de most szükségem volt erre a kortyra. Ritkán esik meg az ilyen.
— Nincs semmi baj! – legyintettem és szeleburdi mozdulattal fellöktem a poharamat.
Nem kértem másikat.
Visszaérkeztünk az Apollóhoz, s ekkor Paula kérdezett egy különös dolgot:
— Te szégyellesz engem, hogy csak a mellékutcákban sétáltál velem?
— Butaság! Magamat szégyellem a rövidnadrágban, a mezitlábamat, ócska szandálomat.
— De hát ez nem baj!
— Na, engesztelésül meghívlak ide a „Muskátliba”. Gyere, gyere!
Bementünk, leültünk egy kis kényelmetlen asztalhoz és a félhomályban átadtuk magunkat a zongorából áradó zene bódulatának. Jenő úr zongorázott.
Jött a pincérlány és én nagystílűen rendeletem egy szavarint, egy nőiszeszélyt, gesztenyepürét és tejszínhabot. Lukulluszi lakomának néztünk elébe. Bár nem nagyon kedvelem az édességeket, de ezek a finomságok ízlettek. A kedves azonban — úgy láttam — nem olyan lelkesen falatozott, mint én. Talán nem volt étvágya.
Romantikus hangulatba ringatott a zongoramuzsika, így léptünk ki a cukrászdából.
— Megbocsátottad, az idétlen sétánkat? — kérdeztem, ahogy kiértünk a langyos este forgatagába.
— Persze, persze! — jött a válasz. — De én inkább egy jó kávét ittam volna a sütemények helyett…
Legutóbbi módosítás: 2008.07.19. @ 12:14 :: dr Bige Szabolcs-
