Ahol apám lakott Budán, az igazán nem számított úgynevezett rossz környéknek. Budán eleve nem is volt abban az időben ilyen. Igaz az utcában többnyire emeletes bérházak voltak és akkor kezdtek építeni két új házat is. Persze, mi gyerekek nem nagyon örültünk ennek, mert ahol építeni kezdtek, az a mi kinevezett játszóterünk volt. Egy hatalmas üres telek volt és ide jártunk focizni, játszani. Több régi, híres villa volt a szomszédos utcákban. Ezek vagy üresen álltak, vagy valami híres embernek adták át használatra. Az egyik ilyen villa a híres színész, Rózsahegyi Kálmáné volt. Érdekes módon nem vették el tőle, senki sem tudta miért, pedig ez egy kastélynak is beillett. Össze–vissza ő, meg a felesége laktak benne, na meg a régi személyzet, akik dacára, hogy megszűnt az úgynevezett úri világ, még mindig a házaspár szolgálatában álltak. Az öreg színész nagyon szerette a fiatalokat, így amikor megtudta, hogy a kedvenc grundunkat beépítik, felajánlotta a környék összes gyerekének háza udvarának a használatát, mint játszótér. Sőt sokszor előfordult, hogy adatott nekünk málnaszörpöt meg kakaót is. De hát nem csak erről akartam mesélni.
Szóval errefelé olyan tisztviselőféle emberek, vagy ahogy akkor mondták, „jobb emberek“ laktak. Apámnak ez egy régi szolgálati lakása volt, amikor még a rendőrség állományában dolgozott, ezt utalták ki neki. Miután otthagyta a céget, hosszú ideig gondolt arra, hogy keres másikat, de nem talált. 56 után ki akartak minket rakni, miután apámat kitelepítették Diósgyőrbe, de mi anyámmal végül is ott maradhattunk. Igaz kisebb nagyobb átalakítások után. Eredetileg ez egy kétszobás lakás volt, de leválasztottak egy nagyobb és egy kisebb szobát, ami előzőleg olyan gardrób szoba volt. Nekünk hagytak egy konyhát, fürdőszobát, vécét és egy szobát. Itt nőttem fel félig–meddig, de egyáltalán nem szenvedtem attól, hogy nincsen külön szobám, mint a legtöbb barátomnak. Később apám a konyha egy részét átalakítatta nekem szobának, amikor már gimnazista lettem.
A leválasztott lakásba egy családot költöztettek, akik a házmesteri posztot is betöltötték. Nem sok vizet zavartak, mert volt ugyan négy gyerek, de a fiatalok hamarosan elmentek máshova, így csak a két öreg maradt. Na nem férj és feleség, hanem a nagymama meg a testvére. Nem nagyon kedvelték a gyerekeket, igaz nem is volt a házban más gyerek és engem ezért különösen kedveltek. Hiába volt nagy kert a házhoz, oda nem engedtek le senkit, de ez nem csak ellenem irányult, hanem a ház valamennyi lakóját kizárták önkényesen, hogy oda nem lehet lemenni. Senki sem akart ujjat húzni velük és hát anyám meg pláne nem, mert örült, hogy egyáltalán nem tettek ki minket. Mikor apám hazakerült, próbálta kiverekedni a jogot, hogy mindenki használhassa a kertet. Érdekes módon sikerült is neki. Így azután minden lakó használhatta a kertet kedve szerint. A két öreglány szemiben apám nagyot nőhetett – igaz nem ismerték előtte – miután látták, hogy a tanácsnál meg más, hivatalos helyeken apámat hogyan kezelik, elkezdték tisztelni őt is meg minket is. Azt gondolhatták, hogy apám valami bizalmi ember, de hát pont az ellenkezője volt, de ezt senki sem kötötte az orrukra.
Amíg élt a nagyanyám, többnyire ott voltunk nála, így anyám nem is igen vezetett külön háztartást. Miután a nagyi meghalt, megszűnt az a nagy lakás, kezdett csak igazán berendezkedni anyám. Elkezdett háztartást vezetni, főzni, vásárolni, meg minden mást, ami ezzel összefügg. Ha tudtam, mindig elmentem vele vásárolni a piacra, vagy a környező boltokba. Egy ilyen nagybevásárlás során történt ez az esemény.
A hentest ahova jártunk abban az időben, jól kellett ismerni, hogy adjon rendes húst, mert havonta kétszer, ha kapott rendes árút, azt pedig nagyon hamar ki is árulta. Utána napokig csak az a három plakát díszelgett az üzletben, hogy éljen május 1–je, éljen november 7, és éljen április 4. Lehet hogy voltak még más ünnepek is, de a három plakát lefoglalta az egész falfelületet. A kirakatban lett volna még hely, de a hentes nem akart még azzal is bíbelődni így ott nem volt semmi, csak egy pár műanyag étel, mutatóban, reklámnak.
Eléggé sokan voltak már az üzletben és a hentes intett a szemével anyámnak, hogy jöjjön vissza, amikor kevesen, vagy egyáltalán nem lesznek. De anyám maradt a sorban, mert látta, hogy van gyulai kolbász, meg szalámi is. Vettünk egy kiló kolbászt. Akkoriban nagy dolognak számított, hogy valaki egy egész kilót meg tud venni, meg egy fél rúd szalámit is. Fizettünk, anyám két százast is kivett a pénztárcájából és lehetett látni, hogy az erszényében még ott lapul másik kettő is. Nem figyelt, hogy ki áll a háta megett, különben is megszokta, hogy nem kell errefele ilyenre vigyáznia. Mikor kimentünk az üzletből, alig mentünk pár lépést, anyám elkezdett hátrafelé figyelni.
– Valaki követ minket. – Hirtelen megállt, hogy szembeforduljon azzal, vagy azokkal, akik követik. Még kérdezni sem volt ideje, mert ahogy megállt – velem, meg a kosárral a karján –, egy nő és egy húsz év forma férfi nekiestek. Kitekertek a kezéből a kosarat, a földre lökték és elvették a pénztárcáját is. Én futni kezdtem vissza a henteshez és kiabáltam, hogy meg akarják ölni a mamát. Sokan gyűltek össze, de senki sem akart beavatkozni. A két támadónak így sikerült kereket oldania. Szerencsére nem sok sérülés volt anyámon, de azért volt. Valaki kihívta a rendőrséget és a mentőket is. Utóbbira nem is lett volna szükség, de jegyzőkönyvet vettek fel. Utána bevittek minket az őrszobára. Ott anyám elmesélte, mi is történt. Engem is faggattak, de nem tudtam semmi kézzelfoghatót mondani. Képeket mutogattak különféle alakokról, de egyik sem hasonlított a támadókra. Meghagyták, hogy ha esetleg látnánk őket, vagy megtudnánk valamit, akkor jelentsük nekik azonnal.
Hazamentünk és apám, aki akkor érkezett haza a munkából, nem hitt a szeminek.
– Mi történt? – kérdezte. Anyám elmesélte a történteket.
– Nem kellett volna annyi pénzzel kimenned vásárolni. Manapság sok az ilyen tolvaj, akik kifigyelik az embereket, amikor vásárolnak. Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baj azon kívül, hogy kiraboltak.
Hónapokig nem történt semmi, ami az eseménnyel kapcsolatos, amikor egy nap anyám felismerte az egyik támadóját, a húsz év körüli fiút. Gyorsan kimentünk az üzletből és kerestünk egy rendőrt, akinek elmondta, hogy felismerte a régi támadóját. Pont akkor értünk oda, amikor a fiú el akart indulni valamerre az üzlet elől, ahol valamit figyelhetett. A rendőr megállította és igazoltatta. Valami nem stimmelt, mert a fiú észrevette, hogy mi is ott állunk a közelben. Megsejthette, honnét fúj a szél, de elfutni, elmenekülni már nem volt ideje. Sőt kiderült, nincsen bejelentett munkája sem, sőt a bejelentett címmel is valami baj van. Mi olyan gyorsan, ahogy lehetett, eloldalogtunk a rendőr meg bekísérte a fiút a rendőrségre. Két nap múlva kijöttek hozzánk, hogy menjünk be a kapitányságra. Anyámat nekem is el kellett kísérnem, noha apám ezt nem akarta. Anyám felismerte mind a két támadóját. Hamarosan bírósági eljárás is kezdődött. Két tárgyalás után mondták ki az ítéletet, de anyám nem engedte, hogy az ítéletet véglegesítsék. A tárgyalás alatt kiderült, hogy a nő és a fia miért vetemedett rablótámadásra.
A nőnek ezen a fiún kívül még másik öt gyereke volt. A férje alkoholista lett és nem dolgozott, sőt kórházba került ezelőtt fél évvel. Egyedül keresett és egy üzlethelyiségből kialakított szükséglakásban laktak. Egy csap volt az egész helyiségben, ami biztosította a vízellátást tisztálkodásra és főzésre. Vécé, mellékhelyiség nem is volt, csak valahol másutt. És mindez a szocializmusban, a hatvanas években. A gyerekeket el akarták vinni állami gondozásba, de csak a két legkisebbet engedte, a többiről nem volt hajlandó lemondani. Mindenfajta munkát vállalt, de állandó munkára nem vették fel, mivel hogy a gyerekeit is el kellett látnia, akik sokat voltak betegek, ezért sokat kellett otthon maradnia. Közben a férj is meghalt a korházban, de özvegyi nyugdíjat vagy segélyt nem kapott. Szóval a szükség és a nélkülözés vitte rá erre. Anyám pedig megsajnálta és sértettből vádlóvá ment át.
Az ügy nagy port vert fel abban az időben, mert anyám ragaszkodott hozzá, hogy se az anyát, se a fiát ne ítéljék el, holott az ügyész körömszakadtáig ragaszkodott a szigorú büntetéshez. Mint mondta, a szociális helyzete nem mentség ilyen bűn elkövetésére, maximum enyhítő körülmény, amit figyelembe is vett, de a bíróságnak példát kell statuálnia, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló ügyek. Anyám ez ellen tiltakozott.
Végül is sikerült elérnie, hogy az ítéletet próbaidőre felfüggesztették, az asszonynak és a gyerekeinek kiutaltak egy rendes kétszobás lakást. Az anyát meg beosztottak az óvodába és az iskolába takarítónőnek. A nő megpróbált hálálkodni anyámnak, aki persze semmit nem volt hajlandó elfogadni.
– Nézze, én sem vagyok az, akinek gondoltak a fiával. Nem vagyok úgynevezett jól élő, gazdag polgár és gyerekem is van. Igaz, nem annyi, mint magának, csak egy. De pontosan tudom mi az, hogy ilyen körülmények közt – amiben maga volt és van –, gyerekeket nevelni. Sőt, ha úgy vesszük, akkor most maga jobban járt valamivel, mert végre rendes lakáshoz jutottak. Én meg maradhatok az egyszobás lakásban, ahol eddig is laktunk. De van szívem, hiába is akarnák, nem tűrném el, hogy megbüntessék.
Egyszer – nagyon hosszú idő után –, amikor már apa nem élt, valaki felkeresett minket. Ugyanaz a nő volt, akik vagy tízegynéhány évvel előtte elkövette a támadást. Megtudta, hogy anyám özvegyen maradt és jött részvétlátogatásra. Elbeszélgettek anyámmal. Az összes gyereket sikerült iskoláztatnia. Kettő még tanult, de a négy nagy már dolgozott, sőt a legidősebbnek családja, két gyereke is volt. Próbált hálálkodni, de anyám elhárította.
– Figyeljen ide. Maga jobb életre volt érdemes, mint amit a sors magara szabott. Örüljön, hogy így végződött, hogy végül a gyerekei révbe értek. Tudom, most azt gondolja, hogyha akkor én nem segítek, mi lehetett volna. Nem tudom, és ne is gondoljon erre. Egyre gondoljon, hogy adott esetben hasonlóképpen cselekedjen, és ne elhamarkodottan ítélkezzen, ami manapság elég gyakori.
Legutóbbi módosítás: 2008.03.30. @ 10:35 :: Avi Ben Giora.