Avi Ben Giora. : A málnaszörp

*

Amikor Budapesten a Bambi nevű üdítőital volt a menő, lehettem úgy négy–öt éves. Anyám a sok idegességtől meg a megpróbáltatástól beteg lett. Vérszegénysége is volt és hát a májat nem nagyon szerette, pedig azt kellett volna ennie minden mennyiségben.

Az orvos miután látta, hogy ez nem célravezető és injekció formájában sem akarta adni, azt javasolta, hogy napi két pohár jó vörösbort igyon. Akkor még élt a rokonságból egy távoli ág Egerben. A férfi, Karcsi bácsi tanárember volt és tanított az egyetemen is hobbyból, meg borászkodott. Volt egy kis szőlője a Szépasszony–völgyeben és kicsi présház, hozzá pince is. Így nem volt gond a jó vörösbort beszerezni. Küldött is gyorsan egy ötliteres demizsonban jó óbort. Ez segített némileg. Igaz, anyám nem szerette a szeszesitalokat, se a bort, se a pálinkát, de aztán valahogy hozzászokott, hogy reggel és délben egy kis pohár vörösbort igyon. Történt egyszer, hogy én éppen vele voltam és nem a nagyanyámnál, aki nem volt otthon így nem tudott velem foglalkozni. Anyámnak az orvoshoz kellett mennie és nem akart magával cipelni. Volt a házban egy testvérpár, idősebbek voltak, mint én, a Laci meg az Imre. Anyám megkérte a mamájukat, hogy amíg nem jön haza, addig engedje át őket játszani, na meg időnként nézzen is ránk. Laci volt vagy kilencéves, az Imi meg olyan hat– hét. Én eleve nagyon örültem, mert hát egyedül maradni a lakásban… No, meg játszópajtás is lesz, hát az számomra csúcs volt akkor.

Nagyanyámnál nem volt gond, mert volt hely és néha az egész lakást tudtam uralni, főleg, ha kedvem szottyant azzal szórakozni, hogy a család tagjait bezárogattam különböző helyekre. Volt egy csomó helyiség és láttam, mindegyiknek van kulcsa. Ha valakire megorroltam, akkor kivártam, amíg nem néz oda és ráfordítottam a kulcsát. És persze arra is volt gondom, hogy a kulcsot eltegyem valahová, amiről csak én tudtam. Sokáig tudtam így zsarolni a családot, mert mindig valamit kellett adni nekem, hogy eláruljam a kulcs helyét. Hol valami játék, hol csokoládé, hol meg pénz.

Aztán egy idő után megszűnt ez a szórakozás, mert eltették a kulcsokat, és nem tudtam hová. Az apám lakása nem volt ilyen nagy és, ha játszottam is a barátokkal, anyám mindig szemmel tudott tartani minket, mivel csak két szoba volt. Így most nagy volt az örömöm, hogy mienk lesz az egész lakás.

A megbeszélt napon átjöttek a srácok. Először mindenféle hülyeséget játszottunk, aztán miután a mamájuk figyelmeztetett minket, hogy kiporolja a gatyánkat, ha ezt műveljük, hát kissé lecsendesedtünk. Előzőleg fociztunk a szobában és ebben jól kifáradtunk. Leültünk rádiót hallgatni, na meg valami társasjátékot játszottunk. Laci nagyon megszomjazott és kérdezte, nincsen–e a jégszekrényben Bambi!

– Én nem tudom, nézzed meg, de van a speizban egy nagy demizson és valami piros lé van benne. Szerintem málnaszörp – mondtam –, mert anyukám nem enged hozzányúlni.

Na, Lacinak több sem kellett, már ment is a konyhába, onnan a kamrába. Megtalálta a demizsont és „csapra verte” persze. Úgy módjával megtöltött három poharat és hozta is be. Pillanatok alatt felhajtottuk, aztán meg vagy három, vagy négy alkalommal megbuktattuk a poharakat. Egy idő után ihaj–csuhaj hangulatunk lett, a rádiót is rendesen hangerőre vettük, hogy zengett a ház. Sőt még nekiálltunk mi is énekelni. Laciék mamája valahova elmehetett szinten, mert nem jött át, hogy csendesebben duhajkodjunk. A szomszédok fejezték ki nemtetszésüket, de Imi elzavarta őket, hogy mit akarnak, még csak nappal van, nincs este.

Még volt valami lé a demizsonban, de nem sokáig maradt, mert azt is megittuk. Mire visszajött a Laciék mamája, rendesen be voltunk állítva. A mamájuk el nem tudta képzelni, mi van velünk. Laci és Imre teljesen kész volt, már hánytak is. A rádió skálakeresője össze volt törve, szerte szanaszét hevertek az üvegcserepek. A bili a szoba közepén állt és tele volt rondítva. Én meg aludtam, mint a bunda. Arra riadtam fel, hogy valaki ráz, mint Krisztus a vargát.

– Jaj, hagyjanak engem békiben – mondtam –, forog az egész szoba, és nagyon hullámzik a gyomrom. De hát nem akartak békiben hagyni, addig abajgattak, míg ki nem dobtam a taccsot. Lacit meg az Imit be kellett vinni a korházba gyomormosásra, mert totál eláztak. Anyám persze mire jött haza? Patáliára.

Az volt neki a legkevesebb, hogy minden a feje tetején áll. Mikor meglátott, milyen állapotban vagyok, egészen magánkívül lett. Nem tudta a Laciék mamáját sem hibáztatni, hiszen annak is most megvolt a maga baja. Nagynehezen engem sikerült délutánra elfogadható állapotba tenni. Még szédültem, de amikor mindent kiadtam, ami bennem volt, anyám vallatóra fogott és én töviről–hegyire elmeséltem az egészet.

Három nap múlva Laciék is hazakerültek a korházból.

Anyám első kérdése az volt:

– Mi  a fenét csináltatok Lacika?

– Mi semmit. Megittuk a málnaszörpöt, ami a demizsonban volt.

– Volt a nagy nyavalyát málnaszörp. Bikavér volt az és nem málnaszörp!

– Igen – felelte Laci. – Akkor azért viselkedtünk úgy, mint a megvadult bikák.

Elég az hozzá, hogy utána egyikünk sem nyúlt, még felnőttként sem a pohár után. Egy életre megjegyeztük mi az, piásnak lenni. Felnőtt koromban is csak módjával szopogattam a nedűket, és össze–vissza egy alkalommal néztem csúnyán a pohár aljára. Akkor is csak azért, mert dühös voltam és tehetetlenségemben bekaptam félóra alatt egy üveg whiskyt.

Szóval, azóta utálom a málnaszörpöt.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 16:20 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.