Voltam asszonyod s lettem örök Múzsád,
ki csókot lehelt egykor homlokodra,
és cseppkőbe zárt könnyeimmel rád borulva,
összekulcsolt kézzel suttogtam életed oltárán
a holnapok varázsának szelíd imáját.
Vártam a feloldozást, míg te ott álltál
a Próféták felhő-magas hegyén,
én a bársony porban előtted térdepeltem,
vártam a reményt a reménytelenben,
megnyugvást kértem a feledhetetlenben.
Szavad hallattad, s hallgattam a szódat,
de te szép szavakba fontad e hajnalok néma magányát,
s hitből hímeztél körém glóriát.
Szemedbe néztem, s elvesztem benned,
az égre gyúlt nap tüzében kerestelek,
éreztem testemen a felcsapó lángokat
s a fényben izzó, elégett csókomat.
Vakon követnélek botladozva,
de a hegy felett leszálló éjben,
az égre pergő csillagokban
örökre elvesztél, a perzselő fényben.
Most lángoló hegedűm húrjain,
gyémánttá tört szavaim hallatom,
és neked játszom, hogy újból enyém légy
a hold árnyékából lassan előbújó
lángvörös bíborhajnalon.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Szilágyi Hajni - Lumen