Márton Zsolt : Kincses ballada

Kicsiny falum düledező házairól, magukra maradt véneiről, üresen maradt tantermekről, megrogyott értékrendről, német, olasz, britt, ír, stb. országokba vándorló huszonévesekről, kinek itt volna hazájuk…

Éji sötét erdőn, kuvik hangja hallt,
Midőn a fejsze, fagyott kéregbe mart.
Forgács a havon úgy terült szét,
Mint templomban a szentbeszéd.
A favágó, tűzhelynél osztotta melegét,
Melynél asszonya várta gyermekét.
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És hajszolni a vágyat, keressen kincseket.

E tél óta tizenhétszer hullt a lomb,
S a fiú, apja nyoma és árnya volt.
Tudta hol kél a Nap, hol nyugszik éji vad,
Hol ered, merre, hová bújik a patak.
Egyet, egyet nem tudott csak,
Mások ruhái újak, övéi miért rongyosak.
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És hajszolni a vágyat, keressen kincseket.

„- Anyám, nem nézem tovább e kunyhó falát,
Megyek s hozom a Föld minden aranyát,
Mely előtt bókolhat majd a világ!”
A tört asszony hiába idézte egyre a bibliát,
Ő otthagyta a pókos füveket, ezüst vizeket,
A szelíd népeket s az erdő széleket.
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És hajszolni a vágyat, keressen kincseket.

Szűz bőrét sebzette a város harapása,
Fülét zajával, szemét ködével bírta maradásra.
Rideg szoba sarkán számolgatta bérét,
Dolgos napok ára, alig űzte éhét.
És serdülni kezdett egy gyilkos gondolat,
Mely oly hideg, mint késén a markolat.
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És hajszolni a vágyat, keressen kincseket.

„- Kértem már eleget, de süketek az istenek,
Késem mint villám, most magukra vessenek!”
És bezörgött a legvénebb kufár ablakán,
Ki ládája kulcsait zsinóron őrizte nyakán.
„- Csak az éj miatt suttogom, nyisd a láda zárjait,
Vagy tűröm leveszi válladról az élet gondjait.”
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És hajszolni a vágyat, keressen kincseket.

Vigyorgott az öreg, mikor kattant a zár,
S a zár mögött, a dupla csövű halál.
Az ifjú mellkasán zihálva szökött a lét,
Míg párás szeme előtt peregni kezdett a kép.
S akkor újra látta a pókos füveket, ezüst vizeket,
A szelíd népeket s az erdőszéleket.
S az óra táncoltatni kezdte a perceket,
És magával vitte, a meglelt kincseket.

illusztráció Bartos Endre : Város

 

szerkesztette: Verő László – 2007. április 12., csütörtök, 08:08

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:46 :: Márton Zsolt
Szerző Márton Zsolt 0 Írás
nem vagyok senki, tarkómba mar, vagyunk így sokan , húz ez a dal