az áprilisi szél. Szemem az égboltot
fürkészve járja, majd rávetül az irányra,
melyen egy felh? gomolygó útjára kél…
Frissít? illatokat sodor az utcákon
az áprilisi szél. Szemem az égboltot
fürkészve járja, majd rávetül az irányra,
melyen egy felh? gomolygó útjára kél…
Madarak simítják rám kitárt szárnyaikkal
a múló id?t – nekem már a Világ minden
szenvedése réges-régen karjaimba d?lt:
Subám volt terhe tél hidegében, sebe
rügyfakadás a tavaszi ébredésben, könnye
nyári forróságban h?vös zuhatag;
s a hiányt úgy kísérte fájó érintése,
mint ?szi fagy az elnyugvó tájakat.
Ezüstpor borítja már a múlt asztalát
(túléltem az évek megannyi pusztító
viharát) – végre megpihentem én…
s ahogy állok melletted e porrá zúzott
lét kövén, már látom szemed tükrén át,
miként bontja ki törékeny báját
ez az áldott áprilisi reggel, hogyan
kacérkodik a h?vös a napmeleggel,
s válik örökké a múló pillanat…
kezed, vigyázza a széthullott álmokat;
s míg sóhajom átszeli az árnyakat,
békét sírnak bennem a fák
– az ösvényt lépteink alá tapossák –
miközben csendet suttog körénk a szél…
2007. április 20.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:28 :: Arany Tóth Katalin
