Ha menni kell majd szótlanul teszem,
hisz’ röhögve eladtam utolsó imám.
Ladikom orrát lágy szellőre fektetem,
midőn szívem letépem rólad rongy világ.
Jó lotyóim – ti gyönyörű szajhák –
kik könnyű mámorra rótok nehéz igét.
Látjátok? Istenünk kitárja két karját,
s várja a fájdalom néma hercegét.
Lassan kegyvesztett felhőkre lépek,
részegen vedelem a nyugvó nap borát.
Ajkamról csordul, s lám így lesznek fények –
mit rőt kések vésnek arcom arany porán.
Ám előbb álmaim koldusának
zsebeit lángoló könnyeimmel töltöm.
Ha fizetni kell már ismeri az árat,
ő fenn az égben, én pedig a földön.
