dr Bige Szabolcs- : A Sándor család (a fehér asztal körül)

Nyomtatás

4. a fehér asztal körül

Sokan ülték körül a fehér asztalt, melyet Sándor Mária tiszteletére terítettek. Harmincöt évi tanári munkáját köszönték meg kollegái, tanítványai. A rokonai, gyermekei is eljöttek ünnepelni.

Harmincöt év! Régi igazgatója ott ült vele szemben az asztal másik végén.

— Emlékszik igazgató úr — szólította meg —, mit mondott, amikor friss diplomával és a tanügyi osztály kinevezésével a zsebemben jelentkeztem önnél?

— Hogyne emlékeznék, kedves. Azóta is kedvenc adomáim közzé tartozik. „A diákok a titkárnőnél jelentkezzenek!” mondtam köszönés helyett. Így volt?

— Így, így. Nem nézte ki belőlem a tanárt az igazgató úr.

Sok közös emléküket emlegették fel. Mindenki bekapcsolódott a beszélgetésbe.

— Nekem tanárom is volt az igazgató úr — hozakodik elő a régi dolgokkal az egyik fiatalabb tanár kollega —, amikor ide jártam a líceumba. Emlékszem, kicseréltük április elsején az osztályt a román diákokkal. Mikor bejött órát tartani a tanár úr, és névsort akart olvasni, csomó idegen arc nézett vissza rá a padokból.

— Tudtam a turpisságról, de látványosan lepődtem meg, ne okozzak nektek csalódást.

Haragudtak is a vaskalapos kollegáim, hogy ha tudtam a készülő tervről, miért nem akadályoztam meg? És ha már nem akadályoztam meg miért mentem bele még utólag is a játékba?

— Tapintatos ember volt az igazgató úr, de szigorú is tudott lenni! — folytatta a fiatal tanár. — Nem felejtem el azt a nyaklevest, amit cigarettázásért kaptam.

— Na, és most cigarettázol?

— Nem, de nem a pofon az oka. Mikor a katonai szolgálatot végeztük, egyesek eladták a kenyéradagjukat cigiért. Én meg gondoltam, hogy a kenyér csak többet ér, és mindig elcseréltem a cigaretta adagomat. Inkább jól laktam, mint hogy füstöljek. Így szoktam le.

— Mária — fordította most a szót az asszony felé a volt igazgató —, hogy van Jóska, hallom, kórházban van.

— Köszönöm érdeklődését, most már sokkal jobban.

— Emlékszem, amikor bejött hozzám az irodába, és arra kért, hogy hívassam be magácskát, mert beszéde van az „elvtársnővel”. Emlékszik?

— Én, jól igen!

— Mária bejött — folytatta a történetet —, Jóska pedig intett, hogy menjek ki. Megtehette, nagy ember volt: pártaktivista. Szóval, én kiléptem, de az ajtót résnyire hagytam, halljam meg, ha baj van. Semmi baj nem volt, mert Jóska így szólott szépen: „Elvtársnő, maga nagyon csínos, én magát szeretem. Elvtársnő, legyen a feleségem!” Két hét múlva volt az esküvő. Így volt?

— Így, így.

Az ürülő poharak mennyiségével arányosan emelkedett a hangulat. Mária csendesen felállt és senkitől nem búcsúzva észrevétlenül elment. A férje a kórházban fekszik, ő meg itt ünnepelteti magát. Lelkiismeret furdalása volt, bár nem ő akarta az ünneplést.

Nyugdíjba ment, ez szolgáltatott okot az összejövetelre. A kollegái szervezték.

Ahogy az utcára ért, az állomás felé fordult, hogy érje el a délutáni gyorsat, amivel a városba mehet. Be a kórházba — Jóskához.

Már több mint egy hónapja fekszik bent. Háromszor műtötték, de most már javul.

— Mondtam neki — motyogja magában Mária —, mondtam neki, ne menjen ki az esztenára azok miatt a koszos juhok miatt. S most, tessék: itt a baj!

Sándor Jóska makacs ember volt, nem hallgatott sohase a jó szóra. Különösen, ha ivott. És ez gyakran megesett. Az ital miatt csúszott egyre lejjebb.

Elvégzett egy vendéglátói tanfolyamot, és elhelyezkedett a bútorgyár kantinjába felszolgálónak, majd átkerült a vendéglőbe pincérnek.

Ekkor kezdett el keményen inni. Sokáig eltűrték a vendéglőben, mert mindig csak zárás után ivott, de végül csak kikopott innen.

Határpásztor lett. Volt egy társa, egy botja, s egy kutyája. Így járták napestig a határt. Ősz fele még éjszakára is kint maradtak, mert a vaddisznók dézsmálták a kukoricát. A kisebb tolvajocskák elfutottak, ha meglátták őket, de ha nagyobb szabálytalanságot, törvénytelen dolgot észleltek, azt jelentették a néptanácsnak, rendőrségnek, erdészetnek. Ahova az ügy tartozott.

A juhászokkal is azért akadt baja, mert a tilosban legeltették a jószágot, és Jóska szóvá tette. Egy hét múlva belöktek két birkabőrt az udvarukra. Azt mondták, farkas támadt a nyájra és a Jóska két birkáját széttépték. Ezt is csak a szomszéd tudatta velük, mert éppen nem volt senki otthon.

Jóska dühbe gurult, és kiment az esztenára. Hogy mi történt, mi nem, nem lehetett tudni. A másik határpásztor, a társa talált rá másnap reggel a szőlők alatt. Alig pislákolt benne az élet.

Őt kórházba vitték. A juhászt börtönbe.

Mária baktat az állomás felé, érné el a délutáni vonatot.

— Gyógyulj meg Jóska! — suttogja maga elé.

— Gyere haza, majd én ápollak. Úgyis ráérek már ezután! — teszi még hozzá gondolatban.

2007. március 2.