Márai Sándor (1900-1989) a huszadik század irodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja és Tolnay Klári(1914 -1998.) a csodálatos színésznő között gyönyörű, különleges szerelem szövődött, a költő titkos verseit csak a művésznő olvashatta.
Kettejük kapcsolata olyannyira titkos volt, hogy az „Ismeretlen kínai költő” elnevezés mögött egy jelentéktelen kínait tételeztek fel, aki a nagy boxerlázadás idején a fővárostól távol tengette sanyarú napjait, mert az irodalmi életből feltehetően politikai ellenfelei és irodalmi vetélytársai száműzték. Személyes hangú verseit egy távollévő, ismeretlen nevű volt császári táncosnőhöz írta, akiről is mindenfélét találgattak.
Mészöly Dezső tévéműsorában (1993) egy egészen másfajta Márai-képet mutat be, mint amelyet addig ismert róla a világ.
Ott így nyilatkozott Tolnay Klári:
Én Márait 1945-ben ismertem meg személyesen. Azelőtt is ismertem a műveit, és borzasztó rajongója voltam. 1945 tavaszán, nem emlékszem pontosan, vagy 1945 őszén mutatta be a Vígszínház Márai „Varázs” című darabját, amiben játszottam Ajtayval és Benkővel. És ő bejárt a próbákra.
Akkor még kint volt Leányfalun, azt hiszem, ő ott vészelte át Budapest ostromát, és onnan járt be biciklin. Majd később beköltözött, vissza a romos lakásába, azt hiszem, a Mikó utcában laktak. Onnan járt hajón Pestre. Akkor még nem volt híd, illetve volt az ún. Manci. A parlamentnél volt ez, egy pontonhíd, egy katonai pontonhíd, még csak ezen lehetett átjönni, de inkább katonák jöttek-mentek rajta. Ő hajón járt át.
A próbákon mindig ott ült. Mindig közelebb kerültünk egymáshoz, a darabról beszélgetve stb. Aminek a vége az lett, hogy én egy csodálatos feltekintéssel – nem is szerelem volt ez részemről, hanem mint mikor a növendék a tanárjába azt hiszi, hogy szerelmes, mert olyan csodálatosnak tartja, vagy az egyetemi hallgató a professzorba. —
És őbenne valóban volt egy ilyen távolságtartás. Szívem szerint legszívesebben Márai úrnak szólítottam volna, mert az, hogy Sándor, sose jött ki a számon, és elképzelhetetlennek tartom azt is, hogy őt valaki Sanyizta. Lehetetlen. Ő Márai úr volt. Az úrnak nem az uralkodó minőségében, hanem a gentleman, az úriemberség…
Nem beszélve arról, hogy állandóan kalocsnit hordott, mindig nála volt egy esernyő és mindig oktatott. Aztán meghívott sokszor ebédre. Akkoriban fűtetlen, hideg lakásban laktunk, egy menekült lakásban. Budáról menekültünk át Pestre. Ki is voltam éhezve. Meghívott nagyon gyakran próbák után ebédre, ahol nagyon kedvesen oktatott engem.
Tőle tanultam tisztelni és ismerni Krúdyt, Thomas Mannt. Irodalmi pletykákat mesélt nekem. Ismerte az összes pesti kávéházat, de kedvenc helye a Múzeum Kávéház volt. Mindig elmondta, hogy ebben a sarokban Szekfű Gyula kivel vitatkozott mi fölött és a másik sarokban melyik író kivel veszekedett. Nagyon szerette az Országház kávéházat, a Centrált. Elmondta, hogy Karinthy melyik asztalnál ült, csellengett jobbra-balra. Én azt hittem, hogy részéről is ez egy tanítóbácsis vonzódás, aztán kiderült, hogy ez tévedés volt. Bizony ő begurult ebbe a dologba. Finoman fejezve ki magam.
Nem lepett meg, mint nő, az ember ezt persze érzi.
Kezdett velem úgy randevúzgatni… Például Márai uraságához az is hozzátartozik, hogy a levelek, melyeket időnként írt nekem, mindig úgy voltak megcímezve, hogy őnagysága Tolnay Klári úrhölgy. Szó nem volt művésznőről. Az írását is szeretném megmutatni. Minden levele felfelé tendál. Azt hiszem, ez jelent valamit.
Aztán eljött 1945 karácsonya. Amikor megjelent egy hordár egy nagy csomaggal. Ebben volt egy üveg konyak, külföldi, 45-ben nagyon nagy dolog, egy doboz amerikai cigaretta és egy kézirat.
És egy névjegy: Márai. Használati utasítás: Az 1 csillaggal jelöltből kell rágyújtani, a 2 csillaggal jelöltből kell inni hozzá, a 3 csillaggal jelöltből olvasni hozzá. A virágot nem kell megszagolni. És közben még énrám is lehet gondolni. A versek.
Előszót írt hozzá. Tíz vers, ismeretlen kínai költőtől, Kr. u. a XX. századból.
Itt már tudtam. Nagyon kedves. És az a nagy angol tartózkodási stílus nem érződik benne. Azt hiszem, nagyon bájos humora van.
Haláláig én úgy éreztem, hogy köteles vagyok titkolni. Mert annyira hangsúlyozza, hogy ez kézirat gyanánt, egy példányban…
***
Ismeretlen kínai költő
Kr. után a XX. századból
EZT AJÁNLÁSNAK SZÁNTA
Reggel korán keltem, a kútba néztem
Fejem kapatos, múlt éjjel boroztam
A kút tükrén arcod úszott a fényben
Szomorú volt. Maradj velem a rosszban!
PANASZKODIK A VIDÉKI ÉLETRE
A fővárostól távol, bárdolatlan
Magányban körmölöm árva dalom
Nem tudhatom, mily jelző van divatban
S miről zeng a Magas Irodalom?
Vidékies lettem, suta balog
Nem is értem hát, miért dalolok?
Talán, – de ezt ne tudják az itészek! –
Reménykedem, hogy versem Te megérted
AZT HISZI, SZERELMES
Az erdő alján már olvad a hólé
Csörömpöl házam csorba ereszén
Konyhám, kamrám elkerülte a jólét
Nincs Pártfogóm, vizes rizst eszem én
Papucsom lyukas, kis fiam is fázik
S te nem vagy itt, redves, üres a ház itt
A kancsal sors magánnyal büntetett meg
Lúdbőrzöm. Miért? Azt hiszem, szeretlek
MINDENFÉLÉT ÍGÉR
Ha majd szeretlek, vásárlok neked
Teknőc-fésűt, ezüst karperecet
Fecskefészket hozok, ezüst papírba
S a verseim, kék s zöld tussal leírva –
Így élünk majd. De ez mind semmiség lesz
Ha jő az éj, s fohászkodunk az éjhez
Átkarollak, mint gyermeket a felnőtt
Szájamba veszlek, mint gyermek az emlőt
S így állongunk – két őrült, kéz a kézben! –
Megizzadunk a borzas szenvedélyben
BESZÉL ÉLETKÖRÜLMÉNYEIRŐL
Negyvenhat éves vagyok és sovány
Már sok éve tengek így ostobán
A falu végén élek és a lomha
Csendben a tücskök szólnak csak dalomba
Fejem fölött felhők és vadludak
Húznak. Mutatják hozzád az utat.
ELMONDJA, HOGYAN ÉL
Hogy élek én? Várj, elmondom neked.
A szél! a szél Szobámban sepreget.
Ablakom nincs, repedt sárkánypapír
Borítja csak, s a rozsdás kályha sír –
Mi ez a fájdalom? Talán a tested,
Ó, megenném én, mint a kannibálok.
Mi ez a vers? Csak annyi, hogy az este
Leszállt reám, s nem az ágyadba hálok
NEM CSEKÉLYSÉG: LEKÜZDI GŐGJÉT
Méltóságom leteszem, mint a büszke
Mandarin a zöld-bojtos kalapot,
Ha rásütik, hogy lopta a napot
S a népet. Így bámészkodom a tűzbe.
Künn hó esik. Ne legyek senki többé,
Csak engedd, hogy megcsókoljam a térded.
Egyetlen nagy költőnk sem élt örökké –
Hadd éljek hát egy pillanatra érted!
TÜNEMÉNYNEK NEVEZI
Te fintorogsz s táncolsz a nép előtt –
Csönd van köröttem, téli délelőtt
A zöldes ködben látlak, karcsú, ringó
Jégtáblán állongó, sápadt flamingó
Rózsaszín bőröd lúdbőrözik, szegény te
Úgy élsz, mint halott gyermek a mesébe
No, jer haza, elég volt. Lesz parázs is
A vas-ibrikben, s kerül egy kanál rizs.
A gyékényt megvetem, barna hajad
Megigazítom a nyakad alatt –
Zsugorin és kajánul nézlek. Én:
Többet tudok! Te: több vagy! Tünemény!
A HALLGATÁSRÓL IS BESZÉL
Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.
(„A szó a hallgatásban lesz hatalmas” –
Idegen költő írta ezt, szegény,
Egyedül élt a föld másik felén -)
Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban
Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,
Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben
Vagy mint a nő, ha némán mondja: „Még nem!”
FELÉBRED ÉS NYUGTALAN
Most fölriadtam. Éj van, künn a rabló
kocog az úton ösztövér lován –
Ó, merre vagy? Vén kezem tétován
Tapogatja, hol a kova s a tapló –
Hol élsz, hol alszol, jaj, ki őrzi álmod?
Érted-e ezt az őrölt, vad világot?
A tengeren, éjen, falvakon át
Hívlak! Hallod? Aludj. Jó éjszakát.
***
szerkesztette: Verő László – 2007. március 4., vasárnap, 12:48
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka