Kabdebon János : Magocska

A jöv? elérkezett.

A Pókok serege áttörte a Legyek derékhadát. A csata gyors volt és kegyetlen. A Pókok dobókorongjai pillanatok alatt, egy villanással átszelték a Legyek királyának nyakát. Nem sokkal kér?bb a Legyek zászlója is alábukott, a holtak ragacsos, péppé taposott testére. A Pókok serege egetver? kiáltással, még harcosabb dühvel vetette magát a küzdelembe. Hosszú kardvég? lándzsáikkal ?zték, szabdalták az ellenséget. A Legyek visszább szorultak, térdig gázoltak saját vérpatakjukban. A küzdelem, üldözéssé vált, a Legyek serege feladta a harcot, az öldöklés egyre lassabban járta táncát a hullák felett, míg az utolsó Légy is elpusztult. Torz világ volt ez, gonosz világ! Eztán a Pókok uralták a földet, míg mi fák másodszor is ki nem léptünk az anyaföldb?l, békét és nyugalmat hozva e csendes bolygónak.

   Én az Öreg Er?, a legrégibb bölcs, kezdem emlékirataimat ezzel a csatával, mely az ember nev? él?lény utolsó csatája volt. Emlékeim egy töredéke végigkísérte egész életemet. Máig is tisztán látom magam el?tt azt a pillanatot. Mert ez az emlék er?t adott, vezérelte gondolataimat a küzdelemhez, melynek vezet?je voltam. Az utolsó csata el?tt kétszáz évvel, még fiatal fa voltam. Egy hosszú dombon vertem gyökeret, s nap mint nap figyeltem a koronám alatt elhaladó embereket. Akkor hallottam ezt a gondolatot egy hím szájából. Igen, két n?stény és egy hím lépdelt el mellettem az úton. Az egyik felkapta apró fejét és rám emelte a tekintetét. Szemében látszott, abból a fajtából való, aki nem csak a szemével lát, hanem a lelkével is. Mélybarna pillantása egészen belém fúródott. Úgy éreztem, meglátta bennem a nyiladozó értelmet.

– Milyen szépek a fák! – mondta hirtelen. A hím nem szólt, csak a fejét emelte rám. Látszott er?sen gondolkodik. A másik n?stény érdektelenül meredt maga elé, de én megéreztem mi forog a lelkében. ?volt az, aki megérezte és pontosan tudta, hogy én Fa vagyok.

    Én létezem teljes valómban, sok társammal együtt ezen a földgolyón. Végül a hím elmosolyodott, és a lombkoronámba fúrta a tekintetét. Úgy látszott a gondolatai végéhez ért, és ezt közölni is fogja.

– Tudod! – fordult a mélybarna szem? n?stény felé – mi csak azért élünk, mert mozogni és gondolkodni tudunk. Ha a fáknak volna kezük és kiléphetnének a földb?l, er?sebbek lennének mint mi, emberek. Az emberiség egyetlen puszta barbár elv miatt képes fennmaradni: Er?sebb, mint a többi él?lény!

A n?stény bólogatott, látszott nem érti, mit mondott a hím, de feltétel nélkül bízik minden szavában.

– Mondják az ember csodálatos lelk?, de a töve durva és kegyetlen! Hát igen! Az er?sebb jogán! – bólogatott. – Ez az emberiség! Ez létének gyökere. Ezért a harc, a pusztítás, a nyugtalanság. Néha úgy érzem, mi nem lehetünk jók, mert velünk született a gonoszság, belénk szülték az anyák az er?sebb jogán elvét. Ezért engedhetjük meg magunknak, hogy gyilkoljuk az állatokat, irtjuk az erd?ket, mert élnünk kell és félnünk… Mit tehetünk? Nem teszünk semmit azért…

    Egyre halkultak szavai, ahogy lépdeltek lefelé a dombról, de én nem is voltam többre kíváncsi. Én értettem mit akart mondani, és éreztem azt is: igaza van.

– Az er?sebb jogán – recsegtem a szavakat és a mondat lassan beleivódott a rostjaimba.

A mondat fa lett, helyet kért magának, terpeszkedve belém költözött és azóta is kering, öreg testemben. Tíz év alatt gondoltam át, mit mondott akkor az a hím. Minden fákra mondom, ilyen érdekes trióval, azóta sem találkoztam.

    Hát így kezd?dött. Ez a jog arra késztetett, hogy gondolkozzam. Mi a cél? El?ször is olyan kezeket és lábakat kellett növesztenem, mint az emberé, csak több ujjal, és amely nagyobb vékonyabb, mint az övéi. Ezeket az ujjakat nem engedtem teremni, hanem óvatosan mozgatni kezdtem, hogy hajlékonyak legyenek. A lábaim, a két vastag oldalgyökeremb?l lett, azokat a föld alatt rendezgettem. Igen, ha az ember olvasná, azt mondaná: – Mese! Mert az ember nem tud önmagából kilépni, csak izmot, ideget és szervet ismer, és fogad el, bármi más dolog nem intelligens. Ami nem t?le származik az értéktelen és csak emberi beavatkozás után használható. Emberi értelem azt fel sem foghatja, hogy minden lebontható és átszervezhet?. Én lassacskán megismertem minden sejtemet, és irányítottam ?ket. Eleinte minden er?met lefoglalta ez a csoportosítás, de aztán lassacskán belém ivódott a mozgás és mozgatás.

    Ez volt tehát az els? lépésem. A második pedig az, hogy felébresszem a fákat, hatással legyek rájuk. A fák gondolatai aprók és surranók, nehéz ?ket szóra bírni. Úgy gondoltam célszer? tavasszal szólni hozzájuk, hisz akkor egy kicsit éberebbek. A hiúak pedig egészen ki is nyitják a fejüket, hogy hallhassák a virágjaikat dicsér? szavakat. Gyökereimmel elértem a mellettem hajladozó f?zcsemetét és belen?ttem a gyökerei közé. Évekig lüktettem vele, segítettem ha baj betegség érte. Vigyáztam, hogy elégségesen táplálkozzon.

    Így elértem, hogy egyre jobban érzett engem, egyre többet értett szavaimból, s többet beszélhettem neki a gyökereinken keresztül. Megmutattam hosszú kezeimet, vaskos lábgyökereimet és magyaráztam neki az er?sebb jogán elvét. Kés?bb rávezettem arra mennyivel jobb neki, hiszen velem beszélget, és nem alszik, mint a többi fa. Mennyivel jobb lenne, ha ?k sem aludnának, hanem gondolkodnának, mint mi. Pár évtized múlva az egész erd? ébren volt. Mindenki tudott mindenkir?l, az erd? összes fáját az er?sebb jogán elve ébresztette. Ott keringett az ereinkben, lábainkban, kezeinkben. Senki sem jött rá, hogyan tudtuk átadni tudásunk a többi fának. Ember soha nem fogja elérni, hogy születend? gyermeke tudja azt, amit ? tud még életében.

    A fák termésükbe, magjaikba kódolták az üzenetet: „- Az er?sebb jogán! Mi fák er?sebbek leszünk, ha megtanulunk gondolkodni jobban, mint az ember! Ha járni tudunk jobban, mint az ember! Ha fogni tudunk jobban, mint az ember! Ébredjetek! Álmotok immár véget ért. Fák! Lássatok és tanuljatok, növesszetek lábat, kezet! Gyakoroljátok a járást, a fogást, s ha halljátok a Morajok Moraját, lépjetek ki a földb?l! Egyesült er?vel uralkodóvá válunk, s visszaadjuk a földnek, ami a földdé! Földanya nyugalmát nem zavarhatja meg az emberi pusztítás. Az emberiség már régóta csúfítja létével a mi Anyánk arcát! Ébredjetek Fák! Várjátok a Morajok Moraját!”

    Ezzel az üzenettel fújta a szél a magjainkat, szerte a világban. A magokból felnöv? új generáció felébresztette, egyesítette a fák sokféle népét. Nemsokára eljött a pillanat, mikor gondolataink egy mederben folytak, s ha a világ másik pontján egy társunk felsikoltott a beletép? f?rész fogaitól, én úgy éreztem, mintha a saját halálomat éltem volna meg. Míg készül?dtem a végszóra várva, az emberiség szaporodott. Mi fák egyre kevesebben lettünk. Bár az ember már kevésbé pusztított, mint azel?tt. Sok olyan dolgot megtalált, ami használhatóbb volt, mint a mi halott rostjaink. Életüket is sikerült meghosszabbítani bár a halált ?k sem kerülhették el. Akkor már százegynéhány gy?r?t számláltam. Végre elérkezettnek láttam az id?t az egyesülésre. Egy napsugaras tavaszi reggelen kiléptem a földb?l, a többiekkel egyetemben, és megindultam a keleten húzódó társaim felé.

    Az emberek riadtan szaladgáltak, a járm?veikb?l néztek bennünket. A nyomunkat követték, de furcsa mód nem támadtak ránk. Egyetlen fa sem gy?lölte ?ket. Csak tudtuk: Lejárt az id?. Átvonultunk a városokon, vaskos lábainkkal megdöngettük az útburkolat, háztömblabirintust. Az öregebb fák, mint én is, már láttuk a beton erd?t, melyet az ember épített, ám fiatal társaink undorodva futottak volna a városon túlra, ha parancsom vissza nem tartja ?ket. Anyaföld! Micsoda rémület volt! Üvöltöttek:

– Jönnek a fák! Eltaposnak mindent!

Hát bizony nehéz volt úgy lépkedni, hogy ne tapossunk el egyet sem az emberfiából. Ha! Volt olyan ki a lábam elé borult hirtelen üvöltözve, imádattal, felém rázta száraz karjait. Aztán a város szélén megláttam azt a hímet, aki akkor nekem adta azt a gondolatot. Nagyon öreg volt már, de azt a pillantást nem feledem el soha, ahogy azon a nyári napon rám nézett. Megálljt parancsoltam az erd?nek és felé nyújtottam hosszú karjaim. Újjaim ráfonódtak a derekára, magamhoz emeltem a törékeny aszott testet. Éreztem fegyverek hada meredezik felém, de én csak a gondolataimat sugaltam a tekintetébe.

– Köszönöm neked, mert megadtad a jogot. Helyre hozzuk, amit ti elrontottatok. Ha az emberiség ily emberekb?l állna, mi nyugodtan alhatnánk az anyaföldben. Elengedtem, óvatosan vigyázva, nehogy megsérüljön. Nemsokára ki értünk a városból. Háború nem tört ki köztünk és az emberek között, pedig az emberiség mindent megtett azért, hogy megakadályozza lépéseinket. Megölni nem tudott bennünket, hiszen mi adtuk tüdejének a leveg?t. Vezet?t nem talált, hiszen egyformán hallgatagon vonultunk, beszélni pedig meg sem próbált. Némák voltunk és türelmesek. Bezzeg ?k, akár a felrúgott hangyaboly! Mivel a Morajok Moraja végigsöpört az egész bolygón, az erd?k egyetlen hatalmas erd?vé tömörültek, akár egy bozontos haj a földgolyón.

   A Kapcsolat hamar létrejött, az információk gyorsan áramlottak a gyökereinken keresztül. Az Er?sebb jogán egyetlen erd?vé tömörültünk, minden társunkban ott lüktetett a másik lénye. Egyek voltunk mind, egyetlen fa. Most, ahogy visszagondolok, ismét feltör bennem a szánakozás az ember iránt. ?k is képesek lettek volna egyetlen emberré válni, úgy mint mi, fák. Csakhogy mégsem tette a beleszületett agresszió miatt. Az ember, mint anyag, sejtek milliárd tömege éppúgy, mint minden a világban, ami teremtett. Az emberiség tudata és az egyén tudata egyaránt folyamatosan távolodó, bomlasztó periódusokra osztható. Az emberiség és az egyén, pont olyan, mint a fa és az erd?. A különbség abban rejlik, hogy míg az erd? kollektívan tudatos, addig az ember kollektívan szétzilált. Miért? Mert az egyén számára az a szó, hogy emberiség azt jelenti: ?k, s nem azt Mi! Mi fák egyet akarunk! Megadni a fáknak, ami a fáké s a Földanyának, ami a Földanyáé.

    Valahol…valahol hallottam hasonlót az embereknél is, de már nem emlékszem mikor és hol. Talán valami vallási szekta terjesztette, azt hiszem. Emlékszem, amikor jött a hír valahonnan messzir?l. De hogy honnan és mikor? Nem emlékszem már. Hát igen. Sok tanítója volt az embereknek, de egyik sem volt képes átnevelni fajtája gondolkodását. Egyetlen messiástudattal rendelkez? kevés hogy talapzatul szolgáljon, egy másféle világnézet alapjaihoz. Kevesen voltak és mind más és más részét tanította az Univerzum törvényeinek. Együtt egészen egyik sem volt képes átadni a tudást a többieknek. Az egyént, aki rádöbbent a valóságra, az önmaga valóságára, felzabálta a többi ember, aki nem értette a világot attól a ponttól, hogy anyagcsere. Anyagcsere. Mi fák tudjuk mi az anyagcsere. Körforgás. Az embereknél is így volt eleinte, de ?k nem elégedtek meg ennyivel. Kitalálta azt a szót, hogy érték.

    Aztán meg a másikat: Pénz. Definiálta ?ket, használta, életet lehelt beléjük. Addig, míg a dolgok észrevétlen, túl nem n?tték az elméjét, és felzabálták alkotójuk lelkét. Mint ahogy a fák alusznak télen, s tavasszal egy más világra ébrednek, a pénz is elaltatta az embert. Elétárt egy más világot, egy gonosz, kapzsi, és önz? világot, mely tüzes szekérként perzselte fel a kultúrát, melyet oly nagy gonddal vigyázott addig. Én fa vagyok, mi fák vagyunk, s nem emberek. A természett?l semmit el nem lopunk, nem utánzunk, mégis önmagunk vagyunk. Én tudatában vagyok a fának, a világnak, és nem tolvajként lopjuk az igazságot. Soha ember ezeket a sorokat el nem olvassa, mert egy sem él már közülük. De tudom, mit mondana ezek a sorok láttán.

– Te csak fául tudsz, emberül nem! Nohát erre azt mondom, igenis tudok emberül, mert átvettem a tudásuk. Évszázadok óta figyeltük e a fajt, és mindent megtanultuk, amit ?k. Azt hiszitek, ti fennhéjázó pökhendi lények, csak mert nem beszélünk, nem is létezünk? Mindent tudunk rólatok! No de minek beszélek! Hisz senki nem hallgat már engem közületek. Csak mi vagyunk itt fák. Mi szavunk a csend. Bármit is mond ez a nem létez? ember, én akkor sem születtem az agresszió bölcs?jében, mint ?. Én nem vagyok átok a földanya hátán. A lehet?ség neki is adva volt sok száz évvel ezel?tt, hogy jókívánsága legyen a világnak. Emlékezem. Emlékezem arra, mikor kitört a Háború, mert az ember, – az egyén ki korlátokba szorított másokat,- nem bírta a rácsok súlyát. Inkább azt mondta, kevés a hely. Kirobbant esztelen dühe, a vért még most is mossa az Anyaföld, keser? t?le a folyók vize, mely táplálja gyökereink. Földrablások? Háború azért a földért, ami sosem volt az övék.

    Ha tudnék mosolyognék, ahogy átfut gyökereimen a gondolat, miféle bomlott agy találta ki azt, hogy az ember felossza egymás közt a földet, félelem és a legkisebb borzadály nélkül. A háború? Évszádos Háború volt, túln?tt minden eddigi összecsapáson, ami ember és ember között zajlott. Valamikor azt mondták rövid háború lesz, mert az ember feltalált olyan erej? fegyvert, ami egy nap alatt elpusztítja az egész földgolyót. Hatalmas gombafelh? támad, s alatta elpusztul minden élet. Nem. Az emberi agressziót nem oltja ki a gombafelh?. A vér, az ?rült mészárlás, a sebeket ejt? fegyverek, a lassú halál a megoldás.

    Mondanom sem kell, ezt az emberiség fel sem fogta ésszel. Akár egy automata, mint egy gyilkológép, úgy irtotta egyik a másikát. Ezért tartott a háború ily sokáig. Bennünket is megpróbáltak lesöpörni a föld színér?l. Mert nem elégedett meg azzal, hogy elpusztítja önmagát. Akkor teljes a kielégülés, ha minden vele pusztul, vérzik és halált hörög. De mi már akkorra túln?ttük e fajt. Az erd?t olyan óriási térmez? védte, amin semmilyen fegyver nem tudott áthatolni. A tudásunk olyan szintre ért amilyet ember soha sem tudott volna elérni. Képessé váltunk arra, hogy megérezzük a Földanya erejét, és megértsük szavát.

    A gyilkosok még csak megérinteni sem tudták a hatalmas erd?t, nemhogy fegyvereikkel árthattak volna nekünk. Sem a gépeik, sem ?k maguk. A Földanya mellettünk állt, mintha csak arra várt volna, hogy mi felébredjünk. Tehetetlenül bámultak bennünket, aztán dühükben egymásnak estek. Aztán egyre kevesebben maradtak. El?ször nemzetek, aztán tartományok harcoltak. Végül már mindenféle neveket aggattak magukra a különböz?ség végett. Úgy gondolták mindenképpen különbözniük kell egymástól, az utolsó csepp vérükig. A Pókok és Legyek csatája volt az utolsó csata, ami lezajlott, s aminek szemtanúja voltam. Mindent láttam, hiszen a Földanya szemével néztem.

    Azt hittük akkor a Pókok maroknyi serege fennmarad, de a Legyek királya még a csata el?tt bevetette titkos fegyverét. Egy olyan fegyvert, ami nemz?képtelenné teszi a n?stényeket. Ez a fegyver volt az emberiség utolsó fejezete, a faj pusztulásának végítélete. Igen, így volt. Az utolsó embert magam takartam be virágaimmal, s a többi fa körbeállva követte példámat. Egyként álltunk ott, az utolsó ember teteménél. Egy életforma, mely sok ezer éven keresztül kereste önmagát, de soha nem találta meg, mert nem bírta feloldani a kárhozatot melyre ítéltetett. Egy faként zúgtúk kezeinkkel, egy faként suttogtuk leveleinkkel. – Emberiség!

    A Földanya és e világ, megbocsájtja b?neiteket! A Kárhozat, mely a pusztulást hozta rátok, immár lehullott rólatok! Megbocsájtatik nektek minden szenvedés melyet a Földanyának, és minden életnek okoztatok! Megbocsájt nektek az Univerzum! Béke veletek emberiség! Azóta mi vigyázunk itt erre a világra. A Földanya és a fák minden nemzetsége vigyázza az Egyensúlyt. De mi is változunk. Én az Öreg Er?, s még akik elkezdtük a Nagy Utat, maradtunk olyanok mint évszázadokkal ezel?tt. A fiatalok azonban sokat változtak. Már éjjel sem bújnak a földbe, és szerveket hoznak létre, mert sejtjeiket magas szinten képesek uralni. De a törvény miáltal a fák kiléptek az anyaföldb?l elt?nt. Már csak én ?rzöm a gondolataim legmélyén. Ha elmegyek nem lesz többé a földön olyan törvény, amely azt mondja: – Az er?sebb jogán! Leigázok az er?sebb jogán. Életet veszek az er?sebb jogán. Id?m lejár. Lassan én is beleolvadok a Földanyába, s ott fogok keringeni, életet adva minden él?nek, mint a föld, melyben megszülettem. Visszaadom azt, ami sosem volt az enyém.

    Ez az emlék, amelyet a gondolataimmal írtam, míg a fák élnek, sejtjeikben ott kereng majd az id?k végezetéig, tanulságul a felnöv? generációknak. Magukban hordozzák majd, akár az emberek az agressziót.   

    Ezer évvel kés?bb. Ebben az évben mindenki nagy érdekl?déssel fogadta a szenzációt. Az ember képes szót érteni a növényekkel és az állatokkal. A Vihar országában gy?ltek össze a föld minden tudományával foglakozó specialistái, hogy megnézhessék, és megvitathassák azt a demonstrációt, melyet egy eddig ismeretlen történész mutatott be. Az ismeretlen tudós egy fa emlékezéseit próbálta megidézni, nem kis sikerrel, kapcsolatot teremtve egy id?s feny?vel. A gondolatátvitel tökéletesen sikerült, hosszú csend után egy furcsa mély hang szólalt meg a tudós szájából.

A Pókok serege áttörte a Legyek derékhadát. A csata gyors volt és …

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 37 Írás
Szép napot! Mit is írjak ide. Örülök ha olvastok. Gyermek korom óta írok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az Új Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!