Szeretnélek megkérni, ne hagyd, hogy beszéljek,
ne regéljem el a múltam minden zegét-zugát,
hogy milyen az ajtóm előtti kötélre tekert
borostyán, mit nem is én fontam rá, s róla se
beszéljek, aki ezt tette, nem fontos,
nem az egyik szeretőm volt, csak egy lány,
egy sittes konténerből szedte ki, ide kötötte,
de mondom, ennek semmi jelentősége,
a levegőről se engedd, hogy meséljek,
amit két slukk között fújok ki fáradt éjeken
pokrócba burkolózva a hideg ellen,
félbeszakadt viták közben behallatszó sziréna-
zajban, mert az folyton van, egy kórház
mellett lakom, az udvarra egy diófa vet árnyékot,
így aztán nehezen száradnak a kiteregetett ruhák,
sok lépés a bizalom, gyanútlan gyúrják finom
masszává az éveket a hiába volt mosolyok, a fáról
meg csak hullanak a levelek, sárgák, vörösek,
őszi cipőm keresem a gardrób aljában, közben
azt képzelem, csokit osztok cigánykölyköknek,
érted már, ugye érted, miért esdek, koptatom a
térdem, hogy fogd be a szám vagy tépd ki a nyelvem?
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 11:11 :: Jávorka Ágnes
