dr Bige Szabolcs- : Imre bácsi

*

 

 

A Nyugatival szemben van egy hangulatos cukrászda. Valamikor a hetvenes években, hivatalos kiküldetésben jártam a magyar fővárosban, és kísérőm — áldott emlékű tanárom —, Málnási Géza javaslatára, fárasztó napunk délutánján betértünk egy frissítő feketére.

Ahogy szétnézünk, az ablaknál ott ült, az asztalnál egyedül Nagy Imre, a festő. A zsögödi nagy öreg, aki Aba-Novák Vilmos közeli barátja volt.

— Imre bácsi! — kiált fel Málnási tanár úr —, ide ülhetünk hozzád?

— Gyertek, van itt még üres szék — szólt, s gondoltam, lehet nem is véletlenül léptünk be ide.

Szerény személyemről teljesen megfelejtkezve beszélgetésbe merültek. Füleltem, miről szól a diskurzus. Imre bácsinak kiállítása volt Pesten, annak a megnyitójára jött fel, s már egy hete időzik a fővárosban látogatva az ismerősöket, régi kollegákat.

— Mondd, fiacskám — fordult felém a tanár úr —, mikor is indulunk haza?

— Holnap reggel, tanár úr — válaszoltam készségesen.

— Elvihetjük magunkkal Imre bácsit is?

— Örömmel!

— Akkor ezt megbeszéltük, Imre bácsi — nyugtázta beleegyezésemet Málnási Géza. — Reggel találkozunk, de most búcsúzunk, mert mi ketten operába megyünk. Kaptunk két jegyet ajándékba.

— Ne siessetek, én is megyek. Nekem is van tiszteletjegyem az előadásra — mosolygott Nagy Imre.

Összetalálkoztunk este is az előadás szünetében, és pontosítottuk az indulás helyét, idejét.

Indultunk is a megbeszélés szerint korán reggel, hiszen sok kilométer megtétele várt ránk. Imre bácsi csomagjait is beraktuk. Nem volt sok. Volt négy, öt frissen készült rajza, ami pesti élményeit rögzítette, s igen nagy becsben tartotta őket. Nem volt álszerény ember, tisztában volt saját értékével. Mindenkinél jobban tudta, hogy vázlataiban mikor ragadta meg a lényeget, mikor érzett rá a pillanat hangulatára. Tudott vázlatot készíteni városi forgalomban, falusi csendben, baromfiudvaron, vagy híd alatt. Az eső, vagy sűrű havazás sem szegte kedvét, ha festeni akart.

A vázlatai összetekerve egy karton hengerben voltak, s azt csomagolópapírba tekerte.

— Tegyed oda a hátsó ablakhoz, nehogy összenyomódjon! — adta a kezembe.

A városból kissé nehezen keveredtünk ki, de a Steimetz kapitány szobrától már sima utunk volt a határig.

A magyar határon gond nélkül túljutottunk, de a románnál Imre bácsi egyre nyugtalanabb lett a vázlatai miatt. Művészi alkotást, dokumentumokat a határon átvinni mindig veszélyes vállalkozásnak számított abban az időben.

A határőr odajött a kocsihoz, s én udvariasan kiszállva, köszöntem neki átnyújtva a három útlevelet. A katona először a pecséteket mustrálta végig, majd a neveket, s a fényképeket vetette össze az utazó személyekkel. Rám nézett, bólintott, s kérdezte, hol voltunk. Mondtam, Budapesten. Erre is bólintott. Majd belenézett a Nagy Imre személyi adataiba:

— Imre bácsi?! — mondta, és inkább kijelentő, mint kérdő hangsúly volt a hangjában, s az arcán valamiféle tisztelet tükröződött, megpillantva a megszólított korát.

— Igen, én vagyok! — mondta büszkén. Pillanat alatt odalett előbbi nyugtalansága.

Csodálkozva tapasztaltam a hirtelen változást, s nem is nagyon értettem, de ahogy a vámot elhagytuk Imre bácsi megjegyzése mindent megvilágított.

— Megismert! Látjátok? Hallottátok? Megismert a vámos. Még a vámos is! — mondta büszkeségtől fűtött hangon.

 

Drága Imre bácsi, ugye ott fenn is büszke vagy, hogy megismernek a vámosok?

 

 

2007. február 10.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.