Verő László : Arany Ágnes: Erőszakok I.

Nyomtatás

ERŐSZAKOK

– Á csto Vámű

– Mnye cipljáta tabaká i csáj.

A fehér fityulás büfésnő ide-oda lökdösi a számolótábla zsíros, kopott fagolyócskáit, és helyi délies kiejtéssel közli az árat. Jobb kézzel elveszi a pénzt, balkézzel nyújtja a tányért, s ugyanazzal a közönyös, gépiessé merevedett arckifejezéssel fordul a következőhöz, mint amellyel engem is kérdezett. A válaszokat követő rövid szünet után a fagolyók tompa csattogása hallatszik, majd egy szóba összefolyva megismétlődik: „csto-Vám”.

A kis helyiség hideg-zöldre mázolt, meztelen falai, amelyeket még a szokásos Lenin idézetek sem díszítenek, ridegségükkel tüntetnek, és még ők is tartózkodásra ösztönzik a vendégeket, akik tányérjukra hajolnak és szótlanul, sietősen esznek. Az asztalok sárga műanyag lapjának meleg tónusa, s a beszűrődő napfény játékos pásztái igyekszenek feloldani a hűvös hangulatot, de az átutazóban járó vendégek nem ismerik egymást; hiába vonja a nap sugara a melegség hídját közéjük, az ismerkedés vágya nélkül nem képes enyhíteni társas magányukon.

Délidőben az asztalok mind foglaltak, és végigtekintve a helyiségen jó hatvanas férfi mellett találok szabad helyet. Hajának sötét szálai ezüstösekkel keverednek, arcvonásai azt a nyugodt méltóságot tükrözik, amely mögött egy számtalan nehézséget leküzdött élet bizonyos bölcsessége rejlik.

– Mózsno?

– Pozsálâ szta, pozsál szta! – udvariaskodik szögletes mozdulatokkal.

Amint a laposra préselt fokhagymás csirkébe belekóstolok, étvágyam egyszeriben megcsappan, s egyre vontatottabban, egyre kényszeredettebben harapom a következő falatokat. A férfi velem szemben ül, és most alig leplezett mosollyal kérdezi:

– Jobbnak képzelte, ugye?

– Hát igen.

Villámmal megbökdösöm a rágós, sótlan húst, és a szegény szárnyas korát mérlegelve átvillan agyamon a fiatal orosz meg a vén feleségéről szóló vicc csattanója: „De hiszen… ő még látta Lenint!” Vajon mit szólna asztaltársam, ha elmesélném neki? Merne-e nevetni? Vagy felháborodottan a szovjet nép ellenségének nevezne? Az amerikaiak csatlósának? Vajon mit rejt ez a nyugodt külső? Megalkuvást? Beletörődést? Elvi hűséget? – és amint kérdéseim hátteréből lopva rápillantok, kíváncsiságomra a hallgatás biztonsága telepszik. A beálló csendet udvarias érdeklődéssel töröm meg:

– És a Maga süteménye milyen?

– Elmegy – mondja a férfi a megszokás nyugodt tárgyilagosságával. Szavaimban azonban észreveszi az idegen hangsúlyt, és tekintetét rám szegezve hozzáteszi:

– Maga nem idevalósi.

– Nem. Magyar vagyok – mondom mintegy gombnyomásra, minden gondolkodás nélkül a gyakran ismételt szöveget. Meglepődve figyelek fel saját hangomra, amely egész lényem részvétele nélkül olyan idegenül hangzik, mintha valaki más beszélne.

– Egy magyar vállalat tolmácsaként dolgozom itt a Szovjetunióban már nyolc hónapja. Hőtőtárolókat építünk gyümölcsnek meg zöldségnek Krasznodár környékén.

– És hogy tetszik nálunk? – kérdezi a férfi, miközben fölényes arckifejezése elárulja, hogy a válasz felől nem lehetnek kétségei.

– Nagyon érdekes errefelé az élet – mondom kitérően. Elhallgatom mindazt, ami zavar, s inkább a meredek sziklák közt eredő Labára gondolok, melynek Pszebaj környékén még olyan hirtelen a sodrása, hogy a testes farönköt gyors papírhajóként úsztatja a hátán, és pillanatok alatt sodorja el a szemünk elől. Eszembe jut a távolban örökké havas csúcsaival sziporkázó Kaukázus, amint a déli nap körbetáncolja fehér palástját, és tüzes sugarait a hópelyhek dermedt józanságába fojtja. A világmindenségből érkező erőt a hegy magába fogadja, és titkos zugai törékeny, átlátszó kristályokat teremnek. Mintha látnám őket, de csak ennyit mondok:

– Gyönyörű a táj.

– Tudja, mi a fantasztikus benne? Nemcsak tényleg gyönyörű, de ragyogó a termőtalaja is – egészíti ki szomszédom, és óvatosan kortyolgatni kezdi a forró teát.

– A csernozjomról azt állítják, hogy a világon legjobb – gondolok vissza régi földrajzórák tananyagára. – Nemrég tenyerembe vettem egy rögöt, és jó alaposan megnéztem. Nem vagyok agronómus, de annyit látok, hogy ez a föld valósággal kristályosan fekete. Érdekes viszont, hogy Krasznodár közvetlen környéke annyira agyagos.

– Igen, igen – kezd emlékezni – a háborúban még a tankok is beleragadtak.

– Elhiszem – bólogatok meggyőződéssel.- De tudja, mit szeretnék igazán megismerni? A Kaukázus közvetlen környékét, és az ott élő sok kis nemzetiséget, akik legendáiról Puskin meg Lermontov írt.

Asztaltársamnak felcsillan a szeme, és a költő soraival felel:

„Pecsálnij Démon, duh izgnányja,

Letál nad grésnoju zemljój…”

Sor sort követ, s amint az Istentől elrugaszkodott angyal a hófödte Kazbek csúcsa, a Darjál, a Terek csíkja fölött repül, szomszédom tekintete, hangja mintha a szeme előtt elvonuló képbe olvadna. Végül már nem is mondja, hanem éli a verset. Látom ezt a hirtelen változást, és úgy érzem: a költészeten keresztül e hatalmas föld lelke beszél hozzá a végtelen sztyeppe időtlen változatlanságán, az erdők zöld tengerén keresztül. A versek ritmusával, anyanyelve zenéjével öntudatlanul is valamilyen magasabb rendű lényt szólaltat meg, amely a szó ősi erejével, dallamával mintha enyhítené a szenvedést.

Szomszédom a költemény legszebb részeit kívülről tudja. Most hátrébb húzódzkodik a széken, és az ablakon túleső tekintettel fejezi be:

„…prosztránsztve színyego efíra

Ogyín iz ángelov szvjatíh

Letyél na kríljah zolotíh,

I dúsu grésnuju ot míra

On nyosz v objátyijah szvoíh.”

Tamara lelke a Démon csábításának áldozata lett, mégis aranyszárnyú angyal viszi fel féltő öleléssel a tiszta kék égbe… Elnézem asztaltársamat, a benne végbement változást, és arra gondolok: ez az ember mélyen vallásos. Templomba talán sose jár, de a költészet gyöngyszemei hozzásegítik, hogy megtalálja, amit keres. Templomba járni? Hiszen száz kilométerekre sincs templom, pedig az irodalomból tudom milyen vallásos volt ez a nép. Nem épített karcsúan égbetörő tornyokat, hanem hagymakupoláival az eget hozta le a földre, s lelkében eszerint élt.

A szomszédos asztal mellől egy Komszomol-jelvényes fiatalember teljes leplezetlenséggel figyel bennünket. Mások ránk-ránk néznek, és észbe kapva „csto Vám” meg a fagolyócskák csattanását követő pillanatnyi csendben a szokásosnál hangosabban jegyzem meg:

– Bizony, nagy költő volt Lermontov.

– Az – hagyja rám asztaltársam, aztán hallgatunk.

Eközben elfogyasztja a süteményét, kiissza a teáját, én meg csak elrágom valahogy nagy étvágytalanul a csirkének mondott tyúk meghatározhatatlanná préselt részét.

– Látom nem ízlett a csirke – jegyzi meg a férfi – pedig, ha tudná milyen finoman készítette az édesanyám! Ha élne, esküszöm, megvendégelném magát. Tudja mit? Ma este együtt ehetnénk, ha nem is finomságokat. Meghívhatom?

Meglepetten nézek rá, ő bíztató tekintettel válaszol, majd összehúzza a szemöldökét, mintha rádöbbenne valamire, s gyorsan hozzáteszi:

– Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Elnézést! Borisz vagyok, Borisz Nyikolájevics Puzírkin – és átnyújtja kezét az asztal fölött.

– Ágnyésza – mondom nevem orosz változatát.

– Tudja mit, Ágnyésza? Ma ötre néhány kolléga jön hozzám. Eszegetünk egy kicsit, iszogatunk egy kicsit, társalgunk. Kedves lenne, ha velünk tartana. – Aztán még sietve hozzáteszi: – Egy hölgy is lesz a társaságban.

Meglepődöm ugyan, de megbántani nem akarom; inkább elodázom a választ:

– Köszönöm a meghívást. Később felhívom, jó? Hányas a szobája?

– A harmincötös.

Erőltetetten közömbös pillantást vetek a még mindig bennünket figyelő Komszomol-jelvényes fiatalemberre, és felállok.

– Remélem, a közeli viszont látásra – mondja asztaltársam a kezét nyújtva.

*

Lemegyek a második emeletre. Állandóan figyelmeztetni kell magamat, hogy a tizenhatosban lakom, amióta egy hete visszajöttem Mosztovojéból. Előtte a tizennégyes szoba volt az enyém, s már néhányszor benyitottam oda, mivel a szállodában csupán kétfajta kulcs létezik. Az egyik a páros oldalt, a másik a páratlant nyitja. A folyosó, ahová az előrelátó ellenőrzési szándék a tartósan itt lakó külföldieket helyezte, most csendes. Egész héten nem láttam Waltert, meg a többi nyugat-német ismerősömet, s nem hallottam felőlük. Valahogy nyomuk veszett. Asztaluknál fent a „karzaton” – ahogy mi magunk között nevezzük – a minap is orosz tisztek ültek, mert akárki nem étkezhet ott, ahonnan lelátni az egész teremre, a zenekarra. Miért is kellene tudnia az egyszerő polgárnak, mit tálalnak a külföldieknek, meg a náluknál egyenlőbbeknek ebben az agyonkoptatott nagy egyenlőségségben? A „Kavkáz”, azaz a „Kaukázus” étterem csak hét után nyit, de a kiküldetésben lévő belföldi szállóvendégeknek amúgy is túl drága, így jobb híján a kis büfé hideg ételeire szorítkoznak, és forró teával pótolják a levest.

A város legelőkelőbb szállodájához illően az étteremben a választék büszke hat oldalra terjed az étlapon.

– Milyen levesük van? – kérdeztem néhány nap itt tartózkodás után a habosan kövér felszolgálónőt.

– Kubányszkij borscs – hangzott a felelet. Elkeseredtem.

– Már megint? – Rövid vállrándítás volt a válasz.

A szakácsnak mindegy, ő csak a tervet teljesíti, de a háziasszonyok a sajátjaikról gondoskodnak – okoskodtam magamban, és érdeklődni kezdtem:

– Elárulná, mit főzött tegnap a családjának?

– Kubányszkij borscs-ot.

– És tegnapelőtt?

– Kubányszkij borscs-ot.

– Jó, de mit főzött azelőtt?

– Kubányszkij borscs-ot – mondta szenvtelenül.

A második fogással sem jártam jobban. Alig kapni valamit ezen a természet nagylelkűen megáldotta vidéken, ahol az ásó nyomán zsíros-feketén fordul ki a talaj, tele a föld minden erejével. Már áprilisban bőven árad a napfény, és az éjszakai esők hűs reggelekről, meg élettől duzzadó palántákról gondoskodnak. De kevés a palánta, hiányoznak a serény kezek, és a nap a felszántatlan, bevetetlen földeket süti. Az ember szeretete nélkül a föld pedig csak pozsgás gyomokat terem. Durván pöfög, hörög a traktor, csak azzal törődik, hogyan hazudhatna bő termést a következő ötéves tervbe, és a filmhíradó forgatói káromkodva buzdítják mosolygásra a nap tikkasztotta aratómunkásokat. A híradó elvonul, és a politikusok – zárt ajtók mögött – tengerentúli búza vételéről tárgyalnak, majd a propaganda-gépezet sikeres munkája nyomán, büszkén közlik velem a falusiak, hogy ez évben is ők látják el kenyérrel Amerikát.

– Tényleg ti szállíttok búzát az Egyesült Államoknak? – kérdezem hitetlenkedve.

– Ugyan bizony ki más? – hangzik a meggyőződésből fakadó magabiztos válasz. Elnézem az egyszerő, nehéz sorstól ráncos arcokat, a csodálkozó tekinteteket -, és gondolataimat magamba fojtva hallgatok. Igaz, bőven akadnak olyanok is, akik a szocializmus vezető államában kitermelt felsőbbrendű ember pökhendiségével dicsekszenek, Amerika ellátásával kérkednek, és olyankor, ha nehezemre esik is, biztonságom érdekében ismét csak hallgatok.

*

– Többen elégedetlenek, pedig most jó dolgunk van – árulta el egyszer bizalmasan a háziasszonyunk Mosztovojéban, amikor kettesben maradtunk a konyhában. – Hruscsov alatt két-három napig is sorba álltunk kenyérért, aztán kaptunk, ha kaptunk. De amióta Brezsnyev a Párt első titkára, legalább ebben nem szenvedünk hiányt, de nem ám! – bizonygatta, miközben göcsörtös ujjaival az ebédhez való apró krumplit válogatta.

Ez a ráncos, koravén asszony tudta miről beszél: hat gyereke közül egy sem érte meg a harmadik születésnapját.

– Túl gyengék voltak az élethez – magyarázta nekem.

– Nem vitte őket orvoshoz? – csodálkoztam. Az öregasszony türelmesen végignézett rajtam, aztán tagoltan, lassan kiejtve ismételte meg a kérdést:

– Or-vos-hoz? Nem is tudom, hol volt orvos… tán vagy öt faluval arrébb… hogy is juthattam volna el oda? Nem volt itt se szekér, se ló, csak katonák. Hol a fehérek jöttek, hol a vörösök… tudja a csuda, tán még zöldek is voltak közöttük. De mind csak vitte a miénket, amíg semmink sem maradt. Fakérget, meg füveket ettünk, bizony… az emberek meg négykézláb másztak a gyengeségtől, amíg fel nem fordultak… hullák feküdtek mindenfelé az utcákon. – szemei elrévedeztek, mintha most is látná őket. – De nehéz volt, de szörnyű nehéz volt! – tette hozzá sóhajtva az emlékek súlya alatt. – Aztán meg jött a világháború, akkor azért nem volt mit ennünk… – Tompa szemekkel nézett a múltba, egymásra préselt ajkakkal hallgatott egy darabig, majd visszatért a jelenbe, és hozzám fordulva megszólalt: – Hát nincs most jó dolgunk? Tán nem megy jól a sorunk? Hiszen sosem fogy ki a kenyér a boltból! Egyesek mégis elégedetlenkednek… Ej, ej, nem igazságos ez így! – méltatlankodott maga elé, mondva halkan a szavakat, miközben vizet engedett a krumplira.

*

Öt felé eszembe jut Borisz meghívása, és odatelefonálok. Valahogy nem vágyom újabb levélírással, vagy olvasással töltött magányos estére, és nincs erőm a Nagy Vezér dicséretének zsákutcájában toporgó rádiójátékok meghallgatására sem. Az újságot megérkeztemkor hanyagul az ágyra dobtam, s az olcsó papír most ott sárgállik négyrét hajtva a fehér ágyterítőn. Még kézbe sem vettem, és mégis tudom, hogy a szálkás betűkön átdohog az ideológia, és az istenített vezér nevét egyedül csak az időjárás jelentésből hagyták ki. A lap mégis elfogy dél felé – jelentik leplezetlen büszkeséggel a hivatalos szervek – és növelik a példányszámot a lakosság nem kis örömére, hiszen az egyetlen, mindenütt olcsón hozzáférhető csomagolópapírként csakis a napilap jöhet számításba. A vásárlók magukkal hozzák a Pravdá-t, tölcsér alakúra formálják, és kristálycukrot méretnek, laposan kiterítve meg szárított halat, vagy kenyeret csomagolnak bele a mosztovójei kis élelmiszerboltban.

„Nálunk a legjobb, ugye?” – hallom gyakran a kérdést. Hányszor szeretném megmondani: becsapnak benneteket.

Szeretném elmondani a hazugságból kihántott, rejtett igazságot, de az őszinteség Szibéria árnyékában különösen veszélyes annak, aki maga is a szocialista táborból érkezett.

Csupán egyszer, egyetlen egyszer szegtem meg hallgatásomat: életemről, nyugati utazásomról a valóság képét vázoltam fel Szásának, a kedves, fiatal orosz mérnöknek egy nyári mosztovójei estén. Elgondolkodott, elkomorodott, valósággal magába roskadt. Éjjel aztán ajtó csikorgására rezzentem fel, s amint a lámpát felkattintottam Szása zavart arcát pillantottam meg.

– Ágnyésza! – kezdte olyan sírós hangon, hogy meresztgettem álomtól fátyolos szemeimet, valóban őt látom-e. – Ágnyésza! – ismételte meg. – Most azt mond meg, mit tegyek, hogyan éljek itt tovább? Egész életemben azt mondták, és én persze el is hittem, hogy a szovjet nép a leggazdagabb, a legszabadabb, a legboldogabb ezen az egész földkerekségen… Soha nem beszéltem még idegennel, és soha mást sem hallottam… Amikor meséltél nekem, néztem a szemedet, néztem az arcodat, és tudom, hogy az igazat mondtad… Engem eddig becsaptak, de érzem, hogy te nem hazudtál… Azt is látom, hogy a holmijaid szebbek és jobbak, mint amiket nálunk kapni. Nem tudok elaludni! Azt szeretném tudni tőled… egyedül csak azt… hogyan éljek ezután? Hogyan éljek tovább? – és erős, izmos alakja kérdőjellé görnyedt az ajtóban.

Felültem az ágyban; az elzavart álom helyén csak ürességet éreztem. A nyitott ablakon hűvös simogatásával áradt be a nyári éjszaka, s a körültáncoló légáramlattól meg a levegőben remegő gyötrődő hangtól libabőrös didergés fogott el. Szása tétova léptekkel közeledett hozzám, megfogta a takarón pihenő kezemet, és meleg leheletét éreztem, amint megcsókolta. Akár egy tanácstalan, feldúlt gyerek, sűrűn pislogott, és amint oldalvást megpillantottam zavartan lehorgasztott fejét, láttam, hogy a sírás fojtogatja.

– Most késő van, holnap majd beszélünk róla. Menj szépen aludni – mondtam számomra is meglepő, vigasztalóan anyai hangon.

Szása mélyen lehajtott fejjel lassan elindult, majd eltűnt az ajtóban, s amint maga mögött behúzta, rugózva pattant a zárban a fémnyelv. Eloltottam a lámpát, és a sötét szoba magányában együtt keseregtem Szásával. Hibát követtem el: megosztottam az igazságot egy ártatlan lélekkel. Mintha csupa kedvtelésből kagylók kiizzadt szenvedésének ezüstösen csillogó fényét hajítottam volna olcsó hamisítványok közé, hogy tiszta ragyogásával az igazat, a belülről áradó szépséget sugározza. Szása megpillantotta, és magába fogadta. De szétdúltam a lelke békéjét! Az igazság erejével kínozom… hisz mivel is vigasztalhatnám? El nem vihetem magammal; itt kell leélnie az életét… Figyeltem a falu éjszakai csendjében az elnyújtott kutyaugatásokat, és szégyelltem magam, amiért nem hallgattam.

Másnap reggel Szása korán elhagyta a házat, és amikor este a konyhában összeakadtunk kínosan kerülte a tekintetemet, kerülte a társaságomat. Harmadnap elutazott, s én mintha megkönnyebbültem volna. Többé nem találkoztunk, és én sokszor szenvedtem a mindent elárasztó hazugságtól, de hallgattam. Hallgattam kíméletből, hallgattam önvédelemből, és ha Szása eszembe jutott, úgy gondoltam rá, mint az igazság beavatottságában fogoly testvéremre.

*

Öt órakor felmegyek Borisz szobájába, ahol már összegyűltek a vendégek.

– Pjotr Alekszandrovics – mutat be idős nyugdíjas barátjának. – Vera Mihajlovna -, és kezet nyújtok az émelygős „Vörös Moszkva” kölnivel megöntözött mérnöknőnek. – Ez pedig a mi kedves Viktor Pávlovicsunk – mutat a harmincöt körüli zömök, kövérkés férfire. Az asztalon kisimított papíron kolbász, felvágott, s az elmaradhatatlan vodka.

Külföldi létemre nyilvánvalóan én állok az érdeklődés központjában, s a „Hogy tetszik itt nálunk?” kérdésre elmondom, mennyire szokatlanok számomra az ország méretei, hisz az egyik végében negyven fok meleg van, a másikban meg negyven fok hideg.

– Szeretném beutazni ennek az országnak minden szép csücskét – mondom.

– Mi is! Mi is! – lelkesednek.

– Erre inni kell! – indítványozza Borisz, és az üveggel poharam felé közelít.

– Elnézést, de nem tudok vodkát inni – szabadkozom bocsánatkérően, mert attól tartok, hogy nemzeti italuk visszautasítását sértésnek veszik.

– Az lehetetlen! – csodálkoznak.

– Valahogy nem bírja a gyomrom – magyarázkodom.

– Akkor csak egy picit hadd töltsek – kérlel Borisz -, csak annyit, hogy a barátságra koccintani tudjunk.

„Ha összeszedem magam, talán nem árt meg” – gondolom, és megköszönöm. Ezek tanult emberek, mértékkel bánnak az alkohollal, nem úgy, mint a szerelőink, akik vizespohárba töltik a vodkát, és egyetlen hörpintéssel fenékig isszák.

– Ha egy szuszra lehúzzátok az egész pohár tartalmát, nem is élvezhetitek a vodka ízét. Minek isztok? – kérdeztem egyszer őket, amint brigádvezetőjük keserves hasfájással fetrengett a szerszámos kamra sarkában.

– Úgy beszélsz erről, mintha káros szenvedély lenne, pedig ez a mi nemzeti büszkeségünk – jelentette ki az egyik munkás önérzetesen.

– Jobbat nem találtatok? – vetettem ellen.

Nemegyszer tapasztaltam, hogy a vodka fogyasztását szertartássá magasztosítják a hosszadalmas és cikornyás pohárköszöntők, de Borisz most szóvirágok nélkül egyszerően csak a népek barátságára emeli poharát. Sózott uborka darabokat harapdálunk az italhoz, kolbász- meg szalámiszeleteket. Vendéglátóm Budapestről kérdez; a társaság egyetlen tagja sem járt még külföldön. Negyedóra sem telik bele, s felfordul a gyomrom. Nem tagadhatom le, látszik rajtam. Szélesre tárják az ablakszárnyakat, Borisz forró teát hoz a büféből. Kortyolgatom, és ez valóban segít.

Hat óra felé oszlani kezd a társaság. A kövérkés, tagbaszakadt férfivel együtt megyek le a lépcsőn, s közben elmeséli, hogy tősgyökeres krasznodári, és fontos állást tölt be a Városi Pártbizottságon.

– Ismer valakit a Tanács Szállodaigazgatási Osztályán? – teszem fel a kérdést.

– Nem lehetetlen… hadd gondolkozzam… de miért kérdi?

Közben az ajtómhoz érünk, és megállunk.

– Szeretnék továbbra is itt lakni, hogy az esti egyetem irodalmi előadásaira járhassak. Nekem napi két rubel negyvenet számolnak a szobáért, míg a szovjetek kiszállásnál csak hetven kopejkát fizetnek. Félek, hogy a vállalatom nem fogja továbbra is állni a költségeket, mert Agronómban, ahol dolgozom, már majdnem kész az új munkásszállás.

– Értem. Azt akarja, hogy magának se számoljanak többet, mint a szovjeteknek.

– Pontosan. Annyit hangoztatják a szocialista testvériséget, hogy már tehetnének is érte valamit. Miért kell nekem annyit fizetnem, mint a kapitalistáknak? Magyarországon csak egy szálloda ár van. Mindegy, ki honnan jön, ugyanazt fizeti – mondom méltatlankodva, noha tudom, hogy az itteniek nincsenek kritikához szokva. Abban is biztos vagyok, hogy nekem – külföldi mivoltomra való tekintettel – ennyit még elnéznek. A férfi összevont szemöldökkel tekint rám, aztán megenyhül:

– Megadom a telefonszámomat; hívjon fel pár nap múlva.

Papír és toll csak a szobámban van. Kinyitom az ajtót:

– Parancsoljon.

A férfi leül az íróasztalhoz, és felírja a címét, telefonszámát, majd pillantása a kávéfőzőre esik.

– Kávézni szokott?

– Mi magyarok ritkán teázunk. Megkínálhatom? – és amíg a kávét készítem, az eltérő népszokásokról beszélgetünk. Társalgásunk a felületesség szintjén mozog, vontatott. Fáj a gyomrom, és remélem, hogy a férfi elbúcsúzik, mihelyt felhörpinti a kávéját. Elveszem tőle az üres csészét, s ahogy a közelében állok, megfogja a kezemet.

– Akarlak – mondja egyszerő közvetlenséggel.

– Tessék? – kérdezem azzal a szent meggyőződéssel, hogy rosszul hallottam.

– Akarlak – ismétli meg határozottan.

Másodpercekbe telik, amíg szavainak tényleges értelme eljut a tudatomba. Érzem, hogy elönt a pír, és minden emberi önérzetemet ebbe a három szóba sűrítem:

– Én viszont nem!

– Akkor is akarlak! – lovalja bele magát egyre inkább, és nem ereszti a kezemet. Feláll, elkapja a másik karomat, és egyetlen rántással maga felé fordít. Most szemtől-szemben állunk, és világosan felismerem, milyen iszonyatos változás megy benne végbe. Szemei az áldozatát kereső ragadozó ösztöneit tükrözik, s mindez olyan mély, olyan gonosz, hogy megértem: ez a bestiává változott ember akár ölni is képes. A félelemtől egy pillanatra elszáll minden erőm. Kiabálhatnék; valaki csak meghallaná, de érzem, egész biztosan érzem, hogy életemmel fizetnék érte, ha megtenném. Vaskos kezeivel összeszorítaná a torkomat, hogy többé egyetlen hang se jöjjön ki rajta. Tekintete most olyan iszonyatos erőt tükröz, mintha szuggerálni akarna, s én megértem, hogy itt se könyörgés, se semmi más nem segít, és hogy még sohasem voltam ilyen veszélyben. Menekülni próbálok. Ráncigálni kezdem a karomat, a kezemet, de a férfi testsúlya jóval kétszerese az enyémnek, és tudom, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nincs sok esélyem. Dulakodunk; felborul a kávéfőző, kiömlik a zacc az íróasztalra, lesodrom a könyveket, felborul a szék, s az éjjeliszekrényről beesik a lámpa az ágy, és a fal közé.

– Ki kell mennem – lódítom, hogy az ajtó közelébe juthassak, de a férfi elállja a bejáratot. Hirtelen megfordítja a zárban a kulcsot, majd elkapja a vállamat, s egyetlen mozdulattal az ágyra lök, míg én nem akarom elhinni, hogy mindez velem történik, és minden pillanatban arra várok, hogy felébredjek ebből a lidércálomból. Ehelyett azonban lihegve rám mászik. Ekkor már biztosan tudom, hogy nincs menekvés, és ebben a pillanatban egyszer csak eszembe jut Paul bácsi.

Érettségi után, a harmincas évek elején hagyta el Pestet a Numerus Clausus törvény idején. Párizsban járt egyetemre, megnősült, és nagy családja miatt évtizedekig nem látta szülőhazáját, de amint egyszer visszament megrohanták az emlékek, s ettől kezdve gyakori vendég lett. Bennünket mindig meglátogatott, s hamarosan családtagként kezeltük és szerettük. Paul bácsiból üdítő módon hiányzott a harag, a megvetés, és mélységes emberszeretetével párosuló megértésével előbbre járt valamennyiünknél.

Egy nyári délután a Balaton felé tartottunk, amikor a háborúban átélt emlékeiről kezdett mesélni. Akkoriban vidéken élt, s a német megszállás alatt egy nap érte jött a rendőrség, és bevitte az őrsre. Ott tartották két napig, aztán bebörtönözték.

– Hogy bírta ki? – kérdeztem, miközben elértük a tavat, és megmártóztunk a vízben.

– A rendőrőrsön nagyon kellemetlen volt – emlékezett vissza -, az éjszakát egy keskeny fapadon töltöttem. Az egész helyiségben hemzsegtek a patkányok. A börtönben legalább irtották őket.

– Hogy lehetett mindezt elviselni? – kérdeztem újfent.

– Csak úgy, hogy én magam közben máshol jártam. Nem voltam ott.

Most én is elmenekülök. Egyetlen szempillantás alatt ezer kilométereket teszek meg, s ott állok a Balatonban. A Nap ráérős lassúsággal ereszkedik a látóhatár szélére; déli izzásába alaposan belefáradva, most csak szelíd sugarait küldi a tájra, s a párás-kéken pihenő Badacsony szőlőskertjein túl arany hidat bocsát a tó nyugodt felszínére. A távolban fürdőzők lármája elhal a levegő párnáin, és én csendes csobbanással merem tenyerembe a bársonyos vizet. Kezem nyomán kis, kerek hullámok keletkeznek, de a Nap sugarai átbukdácsolnak rajtuk, és a víz felszínéről szikrákat szórnak a szemembe. A parton mozdulatlanok a fák koronái, és a zajos, felhevült nap után tikkadtan, csendesen száll le a kékegű nyári este.

Paul bácsi mellettem áll, de most mindketten hallgatunk. Nézem a hidat, nézem a zöldes vizet, a Badacsony legyalult kúpját, és érzem, hogy a különös, mélységes nyugalom belőlem árad, belőlem terjed szanaszét minden irányba, mígnem átfogja az egész tájat. A víz, az arany híd, a ködös derengés megértően átveszi, és saját nyugalmával táplálja az én békémet. A csend bennem emberfelettivé nő… már csak benne létezem. Az arany híd hozzám vezet, és én könnyedén keresztül tudnék lépni rajta, egyenesen bele a hegyeken túli vöröses korongba. Minden lehetséges, hiszen nincs testem, nincs nevem, mert már csak csenddé sűrűsödött nyugalom vagyok… közvetlen rokonom a hullám, a fény… Feloldódnék mindebben, ha valami csodálatos erő össze nem tartana, el nem határolna mindattól, ami körülöttem létezik. Önmagam biztos tudata lebeg a víz fölött, szövi át a bennem élő csendet, s így én mégis én magam maradhatok pillantásommal simogatva a sárga, szóródó parti homokot, s a némán belé fulladó tavat.

Elégedett böfögés hoz vissza a jelenbe. A férfi mellettem karjait ropogtatva kinyújtózik, aztán kényelmesen elhelyezkedik az ágyban. Óvatosan, mozdulataim erejét a rugalmas matrac ellenállásába rejtve, majdnem milliméterről milliméterre húzódzkodom arrébb, hogy teste az enyémet ne érinthesse. Már egészen a matrac szélén vagyok, amikor a peremen megcsúszik a kezem; a férfi erős mozdulattal elkapja a karomat és visszahúz. Befelé sóhajtok, hogy körülöttem meg ne rezzenjen a levegő, miközben egyetlen gondolat dobol az agyamban: menekülni! A férfi tudja ezt, és kövérkés ujjai kapocsként szorítják a karomat, mely most zsibbadni kezd.

– Fáj! – mondom kurtán, s a szorítás valamelyest megenyhül.

A férfi egyszer csak beszélni kezd. Hallom a hangját, de szavai csak a levegőben keringenek, mert tudatom minden zugát a szabadulás gondolata foglalja el. Hallgatásomat valamiféle néma együttérzésnek könyveli el, mert szavainak ritmusa mind egyenletesebb formát ölt, s már kérdéssel fordul hozzám:

– Hát nincs igazam?

– De – hagyom rá, és érzem, hogy az egyedül lehetséges helyes választ adtam.

Meg kell nyernem a bizalmát! Meg kell nyernem, csak hogy végre elengedje a karomat, és én felugorhassak az ágyról. Figyelni kezdek. A munkájáról beszél.

– Komoly pozíciód van – fűzöm hozzá erőltetett természetességgel, s közben úgy dobol a szívem, hogy még az agyamban is lüktet, és félek, hogy ő is meghallja. Aggodalmam alaptalan, mert a férfi már öntelt gondolatainak rabja, s szavaimat elkapva komolyan igent mond, majd pillanatnyi szünet után ismét gondolatok sokasága árad belőle. Számomra ártatlannak ítélem a szöveget, s hogy bizalmát biztosan elnyerjem időnként helyeslően belehümmögök, sikeresen álcázva a belém zárt iszonyatot. A férfi pedig véget nem érően beszél, s énbennem minden sejt megfeszülve csak arra vár, hogy eljöjjön a szabadulás pillanata. Hallom a hangokat, amelyek figyelem nélkül értelmüket veszítve csak le-fel cikáznak a hangsúly, és a mondatvégek között vergődve. Még világos van, de a mennyezet és a fal élénél már szürkésen sötétülnek az árnyak, s az ablakon túl egy letört falevél egyetlen, cérnavékonyságú roston lógva az ágon ide-oda pörög a könnyű szélben, mintha csak félelemtől szaggatott lélegzetem ritmusára mozogna.

Egyszer csak megakad a szóáradat, s a férfi elengedi a karomat.

– Most! – gondolom, de máris erős kezekkel ragadja meg a vállamat, arcát az enyém közelébe fordítja, s belőlem az iszonyattól újfent minden erő kiszáll, amint felfedezem szemeiben azt a nemrég megismert, az embert állattá alacsonyító tekintetet. Egész mivolta a visszafojtatlan szenvedélybe süllyed, amelynek kielégítése az egyetlen cél; csak az a pillanat létezik, melyet a feszültség és az elernyedés határol be. A férfi teljes súlyával rám veti magát. Fejét oldalra lököm, hogy belefúródjék a párnába, s a testemet koncként otthagyva ismét elmenekülök.

Egy pók tapogatódzóan lassú léptekkel szeli át a mennyezetet a fejem fölött, a sarokban feszülő sűrű hálójába igyekszik. Erről eszembe jut az őszi levegőben sodródó ökörnyál, s máris kint vagyok egy erdő övezte tisztáson a Mátrában, mint egyszer régen. A föld hepehupás, és a hosszú, karcsú f? hullámokba sodródva hajlong kupacra föl, kupacra le lándzsáját, vagy élét mutatva, amint a szél fújja. Színes fejdíszükkel bólogatnak a virágok, hámlott kalapú barna gomba lapul a bokrok védelmében, s az ágak lendületükkel kikerülik, nehogy megkarcolják. Felfordítok egy követ, s a fény híján fehér, csenevész fű, meg a korhadó fadarabkák közül bogarak bújnak elő a nyirkos talajon. Sok lábukkal futni kezdenek. A szél halk susogással fújja a füvet, s az ezernyi szálának zizzenésével felel. A domboldalon leszaladva a szél most friss lendülettel kap a fák ágaiba, s azok mind-mind a maguk módján válaszolnak. A sima törzsű vékonyka fa hajlong, leveleinek ezüstös fonákját mutatja finom rezgés hangját hintve a levegőbe; a nagy, kérges törzsű tölgy háborítatlanul áll, cakkos, kemény erezetű levelei egymáshoz, s az ágakhoz verődve finom koppanást hallatnak; a mellette lévő fa elsárgult levelei mintha összesugdosnának, s az általános zúgásban-búgásban én mégis tisztán, külön-külön hallom a közeli fák magastól a mélyig terjedő hangját, leveleik kórusát. Egyre biztosabban érzem, hogy be lehet hatolni a fák, a tisztás belső törvényeibe a közöttünk lévő hasonlóság és végső együvé tartozásunk folytán. Fúj, fúj a szél. Hallgatom, és mintha felemelkednék, egyszerre csak felülről látom a hullámzó tisztást egyetlen nagy, szélesen kitárulkozó képben. Nézem, nézegetem…

A férfi elengedi a vállamat, lemászik rólam, és arcát még mindig hason fekve a párnába fúrja. Kezem egyetlen lendületével lesimítom a szoknyámat, s a karom megáll a combomon nyugodva. Nem merek mozdulni, mereven bámulom a mennyezetet. A pók most nyugodtan ül hálójában az esti zsákmányra várva, az árnyak pedig egy tónussal sötétebbnek tűnnek a szegletben.

A másodpercek végtelenségükkel lüktetnek bennem. Nyelek egyet, de még mindig nem merek megmozdulni: félek, hogy a férfi ujjai ismét kapocsként fonódnak majd a karomra, és magukhoz rántanak. Várok – nem szabad elhibázni a mozdulatot! A férfi még mindig nyugodtan fekszik. Szemem sarkából látom, amint megvakarja az orrát, s rám sem hederítve ismét belefúrja fejét a párnába. Visszafojtom a lélegzetemet. Még néhány másodperc, és végre felugrom az ágyról, repülök az ajtóhoz, gyakorlott mozdulattal elfordítom a kulcsot, s egyetlen szökelléssel máris a folyósón vagyok. Mezítláb futok végig a durva szövésű bordó szőnyegen, ki a felvonó körül kanyargó, szürkére festett lépcsőkhöz. Hátra se nézek. A hallba jutva meg sem állok a porta magas pultjáig. Megkapaszkodom a szegletébe, s a lendülettől még mindig előre-hátra inogva mély lélegzettel próbálok magamhoz térni. A porta személyzete gyakran változik, s a most kérdően arcomba tekintő nőt nemigen ismerem. Rekedtes hangon megszólalok:

– Kérem, hívja a rendőrséget! Megerőszakoltak!

– Mi történt? – kérdezi a nő hitetlenkedve.

– Megerőszakoltak – ismétlem meg.

– És hol van a férfi?

– Valószínűleg még a szobámban.

A portásnő odaint két alkalmazottat, halkan utasításokat ad, s az egyik már emeli is a kagylót, és tárcsáz.

– Melyik a szobája? – kérdezi közben.

– A tizenhatos.

– Na, menjünk oda – indítványozza a szőke, kerekded portásnő, és belém karol.

Amint a tizenhatoshoz közeledünk, látom, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. Belépünk a csöpp előtérbe, onnan a szobába, amelynek a bejárat melletti szegletében található az ágy. A férfi még mindig párnába fúrt arccal fekszik; valószínűleg elszenderedett, és észre se vette szökésemet.

– Itt van – mondom a portásnőnek, fejemmel az ágy felé mutatva.

A férfi a hangokra megfordul, szemei kikerekednek, s egy gyors mozdulattal magára húzza az ágytakarót. Matat alatta, nyilván az öltözékét hozza rendbe. A portásnő pedig terjedelmével, és az ajtófélfának feszített karjával elállja a szoba bejáratát. Egész testemben remegek az izgalomtól; nem merek tágítani a jó ötvenes portásnő közeléből. Ráhajtom lüktető fejemet a vállára, és ő védelmezően átölel szabad karjával.

– Piszkos kéjenc! Minek kellett erőszakoskodnia ezzel a kislánnyal? – címzi szavait a fejem fölött a férfihez.

– Nem volt erőszak. Beleegyezett – jön a válasz az ágyból, s amint a portásnő meghallja, leveszi kezét a vállamról, és egyet lépve hátra eltol magától.

– Megerőszakolt – mondom a szemébe nézve.

– Majd a rendőrség eldönti – közli hidegen.

Nekidőlök az ajtófélfának, és várok. Le is ülhetnék az asztal mellé a székre, de akkor csak falak vennének körül, és a férfi valahogy a sarokba szoríthatna… ennek még a gondolata is elviselhetetlen! Nehezen megszerzett menekülésem útját őrizve hagyom, hogy az ajtófélfa éle függőleges csíkot vájjon a hátamba. Nem szólunk egyetlen szót sem, várunk. Az ablak résnyire nyitva, s a szemközti ház betonja a lemenő nap melegét leheli az utcára. A parkettára furcsa fényábrákat vetít a szomszédos ház ablakából visszavetődő napsugár, s elnézve akaratlanul is értelmes jeleket próbálok felfedezni bennük.

A férfi egy gyors mozdulattal kiugrik az ágyból, odaront az ablakhoz, kitárja, majd minden igyekezetével felcihelődik a párkányra, s míg a portásnővel dermedten figyeljük, egyetlen lendülettel kiugrik az ablakon, le az első emeletről a ház előtti füves részre. A portásnő szitkozódva néz utána, míg én bénultan továbbra is az ajtófélfát támasztom. Néhány perc múlva megérkezik a rendőrség egy idősebb, meg egy fiatalabb tiszt személyében. Bemutatkoznak, szétnéznek a szobában. Az idősebb elmagyarázza, hogy kihallgatnak, és hellyel kínál, miközben maga az íróasztal mellé telepszik. Keze élével oldalra tolja a férfivel való dulakodásom közben kiömlött kávézaccot. Papírt, tollat vesz elő, és felteszi a kérdést, hogy is, mint is történt a dolog, ismertem-e a férfit.

– Délben felmentem a harmadik emeleti büfébe és „cipljáta tabaká”-t rendeltem, de nem ízlett -, és rendjére elmesélem, hogyan ismerkedtem meg Borisz Nyikolájevics Puzírkinnal, aki meghívott délutánra. Mikor idáig jutok az elbeszélésemben, egy fiatal tiszt lép be:

– őrnagy elvtárs, telefon!

Az őrnagy feláll, és utasítja a fiatal tisztet, vegye át a kihallgatást. A fiatal, beesett arcú tiszt leül, és kéri, kezdjem elölről a mondókámat, hiszen az őrnagy egyetlen betőt sem vetett papírra. Ismét elkezdem tehát Borisszal való megismerkedésem történetét, s mikor már majdnem ott tartok, ahol az előbb félbeszakítottak, újabb fiatal tiszt lép be az ajtón, és sürgősen az őrnagyhoz kéreti a beesett arcút. Az elmegy, magával vive lejegyzett szavaimat. A második fiatal tiszt helyet foglal az íróasztalnál, papírt, golyóstollat vesz elő, és kéri, kezdjem elölről a történetet, hiszen ő még semmit sem hallott.

Ekkor fordul meg először a fejemben, hogy a kihallgatás egyszerő, hatékony módszeréhez tartozik a többszöri ismételtetés, amelynek segítségével ellenőrzik, hogy az illető igazat mond-e.

– Ismeri a férfi nevét? – teszi fel a kérdést a fiatal tiszt, és én a kávézacc alól kikotorászom a kékfedelő füzetet, amelynek utolsó lapjára a férfi beírta nevét, címét, telefonszámát. A rendőr elégedetten bólint, és másolni kezdi, amikor tiltakozom:

– Nincs rá szükségem -, és kitépve átnyújtom a papírt.

Az őrnagy visszatér a beesett arcú fiatal tiszttel, és mintegy bizalmasan közli velem, hogy megpróbálják azonosítani az illetőt, s ha nincs ellene kifogásom, elvisznek a tisztiorvoshoz is. Bólintok. A folyósón, a lépcsőházban, a hallban ballonkabátos, várakozó fiatalemberekre leszek figyelmes. Elhaladva mellettük a bejárattól kissé távolabb álló, nyitott végű dzsiphez vezetnek.

Már leszállt az este; a Hold sötét felhők csíkján keresztül mereng a főút unalmas kockaházaira, és tekintete megpihen a fiatal fák alatt húzódó begóniák fehéren világító szirmain. Méltóságteljes, és nyugalmas lenne az este, ha semmi sem történt volna, s én az ablakból szemlélhetném az árnyak vonulását, az esthajnalcsillag vibráló fényét. A dzsip mélyében Krasznodár rendőrfőnöke ül. Széles karimájú sapkája teljesen beárnyékolja az arcát; a kívülről beszűrődő gyér megvilágításban csak testes alakja látszik, s ültében a hurkásan ráfeszülő egyenruha. Bemutatkozik. Hallotta, hogy mi történt velem, és sajnálja.

– Ilyesmi a világ minden részén előfordul – mentegetűzik.

Magamba roskadva bólintok. A saját emlékeim, és a hallott történetek egyszerre rohannak meg, egy időben telítik pattanásig agysejtjeimet. Ötvenhatot írunk; a szovjet csapatok a Citadella magasából lövik a várost, miután elfoglalták az egész hegytetőt. A szenes-pince sötétjében töltött két teljes nap után végre elcsendesedik a vidék, és mi kimerészkedünk az udvarra. Felmegyünk a lépcsőn, már a lakás irányába tartunk, amikor a hegytető felől szűnni nem akaró női sikoltozás hasít a kísérteties csendbe. Az udvarunk vadsóskával benőtt kerítésén túl, az úttest másik oldalán magas termésköves töltés emelkedik, s tetején egy szovjet kiskatona áll őrt. Géppuskáját ránk szegezi. A közöttünk lévő távolságot az őszi napsugarak remegésén túl a kölcsönös félelem tölti be. A hang magas, éles, ott dobol a fülemben, és tizenkét évem minden irtózatával, tehetetlenségével átélem egy nő mártíromságát. A sikoltozás örökre belém fészkeli magát, hogy mindig hallhassam, ha csak kezeimet a fülemre tapasztom, és rágondolok. A kiskatona is hallja, nem lehet nem hallani, s ki tudja, mit érez, amíg belemerevedik a géppuskát tartó mozdulatba.

Történetek keverednek bennem a felszabadító Vörös Hadseregről, a meggyalázott nőkről, akiktől elidegenítették a testüket. Egyedül, vagy csoportosan, a pincék mélyén, vagy az utcán, házastárs, vagy család jelenlétében – egyre ment – az oroszok a győztes kan fegyverrel kikényszerített élvezetét keresték amerre csak mentek. A gondolataimat lefoglaló történetek egyike a pestkörnyéki kis falu kiközösített Ká-ját idézi. Elmenekültek a németek, a keletről érkező idegenek pedig új rettegést hoztak a falura. A Ká meg akarta menteni a húgait, s mindazokat, akik az erkölcs nevében megvetették. A faluban a legtöbb lány érintetlen maradt, az ő megkínzott teste pedig, mint feleslegessé vált kacat, élettelenül hevert az árokban a csapat továbbvonulását követő reggel. Akkor sírt a falu, és fogadkozott, hogy szobrot emel a megmentőnek, de a temetők korhadt szagával beköszöntő békében az ilyen, és hasonló történeteket – a győztesnek kijáró hozsannázásban – a félelem fegyverével némították el.

A háború… de véget ér-e valaha is? Egy nap új szerelő érkezett a mosztovójei építkezésre. Ukránnal kevert dialektust beszélt, és vidám mosolya fehér, szabályos fogsort csillantott meg. Vászja munkaközben is dúdolt, és úgy tűnt, magát a derőt személyesíti meg viccelődésre, nevetésre mindig kész természetével. Engem – talán azért is, mert egy esztendőben jöttünk a világra – különösen kedvelt, és amíg a többiek a fűben huppanva rágyújtottak az ebéd utáni nyugalmas percekben, Vászja kedvenc dalait tanítgatta nekem. Gyűrött, szamárfüles kis vonalazott papírdarabokat húzott elő a zsebéből, és leguggolva izomtól feszülő combjait használta alátétként, amint ki-kihagyó golyóstollával a szöveget igyekezett lejegyezni. Sűrűn hunyorgott közben, mint aki közelre nem lát tisztán, és ha hangosan nem dúdolta a dallamot, újból és újból eltévesztette a sorokat.

Egy nap felmásztam a tároló tetejére, hogy a délutáni nyugodt Nap fényében szemlélhessem a Kaukázus csúcsait. Egyszer csak Vászja közelített felém bizonytalan léptekkel az enyhén lejtő alumínium tetőn, és amint hozzám ért, vonásait néma gyűlölet torzította el.

– Haragszol rám valamiért? – döbbentem meg, de nem válaszolt, csak változatlan tekintettel nézett, és olyan közel jött, hogy akaratlanul is hátraléptem. Megint megmozdult, és én elérve a tető szélét már csak oldalra térhettem ki az útjából. Ide is követett próbálva a mélybe szorítani, s amint ez tudatosult bennem, oldalvást duplázva előnyt nyertem, és sietni kezdtem a gerinc felé, innen a túloldalra, majd a létrán le a földre. Vászja a tetőn maradt.

– Mi történt vele? – kérdeztem a többieket.

– Semmi. Ivott – válaszolták nyugodtan.

– De le akart lökni a tetőről! – méltatlankodtam. A többiek összenéztek, majd az egyik szerelő letette a szerszámát, tenyerével megtörölte a homlokát.

– Az apját magyarok ölték meg a háborúban – mondta félrenézve, majd felvette a szerszámot, és szótlanul dolgozott tovább. Én meg elindultam a szederfák szegélyezte utcán a falu túlsó végében lévő szállásunk felé.

Egy nap félúton kapott el a hirtelen kerekedett nyári zivatar, perceken belül pocsolyákká változtatva a járda gödreit. Majd’ térdig gázoltam bennük, és amikor már mogyorónyi jégdarabkák is koppantak a fejemen, a tompa-kék ablakkeretes házikók mellett elszaladva bemenekültem a közeli téesz-irodába. Nem is emlékszem már hogyan kezdődött a beszélgetés, de hamarosan a háború felidézett réme fojtogatott a zárt ablakok, és a meszelést kívánó falak határolta fülledt levegőben. Magyar csapatokat vetettek be erre – hallottam -, és kínos érzés mart belém. Harcolni jöttek… gyilkoltak… erőszakoskodtak is. Ültem, keservesen szégyenkezve hallgattam a bérelszámoló visszaemlékezéseit, amelyek életről és halálról szóltak, s amelyekbe az elbeszélő részéről sem gyűlölet, sem harag színezete nem vegyült. Mégis úgy éreztem, már évek óta ebben a homályos, szegényes irodában tengődöm bezárva, és a zápor sosem hagy alább. A háború… a magyarok okozta szenvedésekről otthon sosem hallottam. A kegyetlenkedés ugyan általános, de mindig csak az fáj, amit mások velünk tesznek. Nem azt mondja-e a törvény: ne ölj! Mégis fegyvert adnak a férfiak kezébe, és megparancsolják, hogy gyilkosságok sorozatát kövessék el. Szabad, sőt kötelező, hiszen a másik nem is ember, csak ellenség… ahol pedig az életnek nincs értéke, miért is lenne a testnek?

A sötétben mellettem ülő rendőrfőnök mintha kitalálná gondolataimat, megszólal:

– Ne haragudjék az oroszokra, azért ami történt.

– Nem haragszom rájuk… engem nem az orosz nép, hanem egy ember erőszakolt meg – mondom, mintha csak folytatnám előző gondolataimat.

A szálloda felől most ballonkabátos nyomozó érkezik, zakója nyakától megragadva, és félig maga előtt tolva egy negyven év körüli ijedt férfit. Elibénk lódítja.

– Ez volt az? – kérdezi tőlem a rendőrfőnök.

– Nem.

A férfit elengedik. A jelenet még néhány halálra rémült, de tiltakozni sem merő áldozattal megismétlődik, s én már nem is tudom mitől legyek rosszabbul: a velem történtektől, vagy ezektől a jelenetektől.

– A vendéglátója nincs otthon – közli velem a rendőrfőnök.

Vajon Boriszt, a hatvanas finom lelkű mérnököt is így hozatná ide? E gondolattól némán a sötétben láthatatlan arcába meredek.

– Ha nincs ellene kifogása, elvitetem a tiszti orvoshoz -, közli velem a rendőrfőnök, s az egyik ballonkabátost maga mellé intve odaszól a vezetőnek:

– Sznacsála ko mnye, a potóm k szugy med ékszpertu! Pojéhali!

A dzsip egyet lódul, és csikorogva elindul. A neonfényes főút beton-kocka házait elhagyva gyéren világított mellékutcákon hajtunk keresztül, amelyeknek alacsony házait az idő terhe mintha a földbe nyomta volna. Színes ablakfüggönyeik mind behúzva, nehogy betekinthessen a homályos, alacsony ablakokon az arra járó, bár az utcák ez idő tájt többnyire kihaltak. Csak egy csoport részeg dalol üvöltve, az üveget kézről kézre adva, dülöngélve. Amint elhaladunk mellettük, káromkodás üti meg a fülünket, s a durva lárma a dzsip ponyváján megrekedve kis ideig még velünk marad. Egy új lakótelep modern, simahomlokzatú épülete előtt lefékez a vezető, és a rendőrfőnök elbúcsúzik tőlem megnyugtatva, hogy a kolléga majd a továbbiakban elkalauzol.

A drapp ballonkabátos egyenes tartással ül mellettem és hallgat. Fásultsággal párosult fáradság ömlik el rajtam. Nem akarok semmire sem gondolni, csak nézem a csupa-gödör úttestet, amelyet a dzsip nyitott vége, mint óriásira tátott száj, egyfolytában magába fal amint haladunk utcáról ki, utcába be. Végre megállunk egy régi magas ház előtt, amely valamikor, lehulló vakolat, és félig leszakadt erkély nélkül szép lehetett. Az épület dohos leheletével fogad, s mindjárt a kaputól jobbra jókora csengőt látni. A ballonkabátos háromszor hosszasan megnyomja, s aztán kulcs zörren a zárban, és feltárul az ajtó.

Az ügyeletes tiszti orvos álmos, gyűrött arcú, borostás férfi. Szemmel láthatóan most kelt fel a kopottas kanapéról, félrelökve a durva, szőre-hagyott sötétszürke pokrócot. Kockás ingjének ujja könyékig felhajtva, fehér köpenye meg a fogason lóg. Most az ajtóval szemben az íróasztalhoz ül, és felveszi az adatokat, amelyeket a ballonkabátos diktál. A szűk helyiséget egyetlen, a magas mennyezetről fekete dróton lógó, csupasz villanykörte világítja be fáradt gyenge fényével, s ettől minden szegényesnek, elnyőttnek, végtelenül sivárnak látszik. Az orvos lehajtott, kócos fejjel ír, s befejezve gondosan tartójába teszi a tollat, és hozzám fordul:

– Gyévuska!

Nagylány… ez mégiscsak jobban hangzik, mint az elvtársnő.

– Gyévuska – ismétli meg torkát köszörülve – mi a problémád?

– Gondolhatja… megerőszakoltak.

– Hát, gyévuska, te vagy a harmadik ma este – közli velem tárgyilagosan a tényállást. – Kenetet kell vennem – és a rendelő túloldalába tessékel, ahonnan vagy tíz lépcső vezet fel egy akkora kis helyre, amelyen éppen elfér a vizsgálóasztal meg egy üvegablakos műszer-szekrény.

A ballonkabátos elhagyja a helyiséget, s míg a középen homorúra koptatott lépcsőkön felfelé lépegetek, megállapítom magamban, hogy a rendelőt kétségkívül lépcsőházból választották le.

Elkészülök a vizsgálatra. Az orvos feljön, és megdöbbenésemre sem kezet nem mos, sem gumikesztyőt nem húz fel, hanem egyszerően belém döfi a mutatóujját.

A ballonkabátos az ajtó előtt vár.

– Most a rendőrségre megyünk – szólal meg.

Bólintok. Beszállunk a dzsipbe, és a fákkal szegélyezett utcákon, a hepehupákon rázkódva tesszük meg az utat a derengő holdfényben.

A rendőrség régi nagy épület földszintjének sok kis krémszínűre mázolt helyiségéből áll. Az egyik iroda ajtaja tárva-nyitva. Ide tartunk. A ballonkabátos szétnéz, hellyel kínál, majd eltűnik, és kisvártatva civil ruhás nyomozóval tér vissza.

– Pjotr Nyikolájevics – mutatja be. – Bármilyen kérdése van, forduljon bizalommal hozzá, segíteni fog – magyarázza nekem, és elmegy.

A harmincas évei közepén járó inkább filmszínésznek, mint rendőrtisztnek beillő fiatalember átolvassa a jegyzőkönyvet, és megjegyzi:

– Azt hiszem, már elfogták a tettest. Várjon, utánanézek – s ezzel magamra hagy.

Ülök a krémszínű irodában, és tudom, hogy ez a nagy gondoskodás, a rendőrfőnök jelenléte, a nyomozók, akik hirtelen ellepték a szállodát, s itt ez az előzékenység nem a velem történteknek, hanem külföldi mivoltomnak szól. A Szovjetunióban sosem fordulnak elő bűncselekmények, és nagyon kínosan érinti a rendőrséget, hogy véleményem eltér a hivatalos sajtóközleményektől.

Fénylenek az olajfestékkel bemázolt felületek az erős világításban, és én kimerülten kuporgok a modern, kényelmetlen széken. Igyekszem Leninnek a szemközti falról ravaszul figyelő tekintetét kikerülni, amint a vörös lobogós háttérből, s a vékony rézkeretből győzedelmesen letekint rám. A rézkeret azonban csillog, és valahogy mindig a látóhatáromon belül esik a fényes pont. Átülök a másik székre hátat fordítva Leninnek, s akkor Marx és Engels szakállas képével találom magamat szemben. Ismét csillog a fémkeret, s én magamba roskadva megállapítom, hogy ma csupa rossz társaságba keveredem. Behunyom a szememet.

Léptek közelednek. Pjotr Nyikolájevics jelenik meg az ajtóban, kezében még mindig a jegyzőkönyvvel. Megfogja az egyik széket, felém fordítja, és leül velem szemben.

– Megtalálták az illetőt – közli nyugodt hangon. – Otthon volt. Most éppen térden állva könyörög a kihallgató tisztnek, hogy ne értesítsék a főnökét. Fél, hogy elveszti az állását. De az erőszakot azt tagadja.

– Gondolom, minden férfi ezt teszi – nézek fel a nyomozóra, de az megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva a következő pontra tér:

– Magának természetesen jogában áll bírósági feljelentést tenni, de gondolja meg, hogy megéri-e. Akkor ugyanis kihallgatás kihallgatást követ, állandóan erre kell gondolnia, erről kell beszélnie, és végül még szembesítik is a feleket.

Míg a linóleumpadlót bámulom, gondolataim megfontolások láncolatává ötvöződnek. Hányszor hallottam munkásainktól a mondást: „Russzkoje, znácsit, horóseje”, vagyis, ami orosz, az jó… A portásnő is azonnal elpártolt mellőlem, mihelyt honfitársa tagadta az erőszakot… Ki fog itt egyáltalán hinni nekem? Külföldi létemre talán a követséget is belevonják a tárgyalásokba, s azt ugyan várhatom, hogy a magyarok majd kiállnak mellettem és pártomat fogják a szovjetek ellen. Jól tudta ezt a kollégám is, aki az első repülőre felszállva hazamenekült, amikor két éve a razdáni építkezés mindenható igazgatója Szibériával fenyegette. A nyomozónak is igaza van. Hirtelen mentő ötletem támad, és megkérdezem Pjotr Nyikolájevicset:

– Meg tudná mondani, hogy nős-e az illető?

– Igen. Van egy hároméves kislánya is.

– Tudja, mit? Nem megyek bíróságra, büntesse meg a felesége.

– Az már megbocsátott neki – közli a nyomozó szemrebbenés nélkül.

Tehetetlenül rogyok bele a szék öblébe, és fáradt hangon csak ennyit mondok:

– Ilyen könnyen azért nem gondoltam…

A nyomozó vár még egy-két percet hátha akarok valamit mondani, de hogy csak hallgatok, órájára néz és közli az időt:

– Negyedegy múlt. Visszaviszem a szállodába.

A nap eseményei mintha gomolygó köddé sűrűsödtek volna, belülről nyomják, feszítik a halántékomat; két tenyerem begyével próbálom visszanyomni. Ráz a dzsip, és minden nagyobb döccenésnél éles fájdalom hasít a fejembe. Hunyorgok. A felhők elhúzódtak a Hold elől, és az most teljes fényességében áll a város fölött megvilágítva a bádogtetőket, s a földbe rogyott kis házak ablakpárkányait. A Kaukázus előtt élesen válnak el az útszéli fák árnyékai a széles, világos járdától.

Pjotr Nyikolájevics a szobámig kísér. Megígéri, hogy holnap felhív, és elbúcsúzik. Megkönnyebbülve veszem tudomásul: rendbe hozták a szobámat, és ágynemőt is cseréltek. Alaposan lezuhanyozom, mintha nagyon-nagyon piszkos lennék; beveszek egy fájdalomcsillapítót, behúzom a függönyt, és a takaró alá bújva igyekszem nem gondolni az ágyra, az egész napra, s a kimerültség fátylán keresztül szüleimet, testvéreimet látom. Mormolni kezdem: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Reggel a függöny szélén betolakodó fénypászta ébresztget. Elfordítom a fejem, de a fénycsík széles, és még most is megvilágítja az arcomat. Még szenderegnék, de megrohannak a tegnapi nap emlékei, s azonnal eltűnik az álom. A mennyezetre nézve látom, hogy a pók – egyetlen tanúm – hálójában gunnyaszt. Hát igaz, minden igaz… megtörtént… Kiugrom az ágyból, bemenekülök a zuhany alá, és állok a sűrű vízsugarak alatt, amíg észreveszem, hogy a kövezeten valóságos kis hullámokba gyűl a magasból lecsapódó víz, és az ajtó alatt átfolyik az előszoba parkettájára.

A tegnap viselt ruháimat tekercsbe csavarom, és elsüllyesztem az ágy alatt tartott bőröndbe. Amíg a kávét készítem, Paul bácsira gondolok. Milyen szerencse, hogy elmenekültem, hogy én is el tudtam menekülni!

Kekszet kotorászok elő a fiókból, megreggelizek. Szélesre tárom az ablakot, kikönyökölök a párkányra. Közvetlenül alatta egy fiút pillantok meg, amint üres szemüvegkeretet tart a kezében, és az üveg törött darabjai után kutat a fűbenn. Ijedten visszahúzódom. Félek; a szobámat elhagyni is félek. Ebédre kenyér nélkül elrágcsálom a maradék szalámi csücskét. Megpróbálok olvasni; már a bekezdés végénél jár a tekintetem, de még egyetlen szót sem fogtam fel. Ide-oda kezdek járkálni az ablaktól az ajtóig, aztán papírt húzok elő a fiókból, amely alatt a nemrég vett kínai tankönyv lapul – hátha lefoglal az írás. Végigsimítok a lapon, és felkanyarítom a bal sarkába: Drága Szüleim… A jobb sarkába meg: Krasznodár, 1974… – eddig jutok; várok, várok, végül leteszem a tollat.

Hatfelé Pjotr Nyikolájevics telefonon érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Megkérdezi, mikorra térek vissza a munkából, és megígéri, hogy holnap hétfelé meglátogat.

Éhes vagyok. Jól esne egy leves, még ha borscs is, de az étteremben, és a kis büfében is vannak férfiak… Egész nap a szobámban maradok, és időnként ellenőrzöm, hogy jól bezártam-e az ajtót.

*

Másnap hatkor szól az ébresztőóra; hétkor már az utcán vagyok. Befordulok a sarkon, és éppen elérem a trolit. Máskor is nők mellé szeretek ülni, mert a férfiak közelében gyakran keveredik a fokhagyma, a vodka, és a rossz minőségű, olcsó cigaretta szaga. Most éltes, erősen festett hölgy mellett foglalok helyet, a vonaton meg elvegyülök egy csoport fiatal ápolónő között.

Magyar főnököm, mint mindig, irodájának kinevezett szobájában vár a munkásszálláson. A sovány, gyomorbeteg férfi, aki életkorát tekintve apám lehetne, azonnal észreveszi, hogy valami történt velem. Nagyvonalakban elmesélem a tegnapi napot, míg ő idegesen dobol csontos ujjaival a szék karfáján. Összeharapott ajkakkal hallgat, aztán történetem befejeztével sóhajt egyet, és megszólal:

– Jöjjön, menjünk egyet sétálni -, és ebédig a környéket járjuk. Dél felé gyötrő éhséggel térek be a kolhozkonyha melletti kis helyiségbe, amelyet az igazgatónő ebédlőjeként tartanak számon, de ahová mi külföldiek is bebocsátást nyerünk, és jobb kosztot kapunk, mint a munkások étkezdéjében. Azon kívül Irina teszi elénk az ételt örökké mosolyogva, mikor is kivillan oldalt az aranyfoga. Irina mindig jókedvű, mintha nem lenne bánat, bosszúság a világon, s az ételt felszolgálva leül mellénk, és hol erről, hol arról kedvesen eltársalog. Estefelé a téesz-konyháról két nehéz vödör moslékot cipel haza: malacokat tart, hogy legyen elég hús a háznál két fia etetésére, akiket egyedül nevel. A főnököm egyre gyengédebb pillantásokat vet Irinára, s amikor délután célzást teszek rá, elkomolyodik, és magyarázkodni kezd:

– Tudom, hogy nem egy szépség ez a nő, de az édesanyámon kívül soha senki még nem tett elém frissen főtt ételt. Az bizony meg már régen volt, mert korán meghalt. Még tíz éves koromban.

A főnököm minden reggel ellenőrzi a szerelést. Ez már a harmadik hőtőtároló, amit ugyanazok a munkások építenek, így fölösleges örökké felügyelnünk rájuk, tudják maguktól is mi a teendőjük. Az előmunkás magyar, serény fiatalember; ő diktálja az ütemet. Délután kimegyünk megnézni mire haladtak, s bennem kínos érzések keringenek a sok férfi közelében. Próbálok nem rágondolni, de hol ez, hol az a jelenet ötlik fel élénk képek formájában a szemem előtt, és igyekszem titkolni, hogy remegek.

A tároló betonozása, a gépház építése a kolhoz feladata, és Mihail, a fiatal építésvezető ócska vagonból átalakított irodája a közelben áll. Gyakran összetalálkozunk, és sokszor bemegyek hozzá a terpentinszagú helyiségbe egy kis társalgásra. Mihail mindenkihez szívélyes, közvetlen, mégis kezdettől fogva feltűnt, milyen szokatlan tisztelettel beszélnek vele a munkások, a helyiek; mintha valamiért tartanának tőle. Úgy tetszett, előttem ismeretlen titok övezi Mihailt, de vajon mi lehet a titka? A rejtély megoldását ő maga árulta el, amikor egy alkalommal a gyerekkoráról mesélve megemlítette, hogy apja a titkosszolgálat itteni főnöke volt a legkegyetlenebb Sztálin terror idején.

– Mindenki rettegett tőle, pedig nem volt olyan rossz ember. Ha tudta, figyelmeztette az ismerősöket a veszélyre. De annyira reszketett tőle az egész környék, hogy még most is, tőlem is félnek, pedig én csak mérnök vagyok, és az apám már meghalt.

Ez tehát Mihail öröksége, akit kedves, és jószívű embernek ismertem meg. Legutóbbi hazautazásunk előtt a bürokrácia útvesztőiben elveszett a fizetésünk, kétségessé téve az ajándékvásárlást, és amikor Mihail meghallotta, az összes megtakarított pénzét felajánlotta kölcsönbe.

– Ez kéthavi fizetésed. Mi lesz, ha nem jövünk vissza? – kérdeztem.

– Nem félek. Nem fogtok becsapni. Valahogy majdcsak eljuttatjátok hozzám – válaszolta.

Barátomnak tekintem Mihailt, de ma messzire elkerülöm a vörös téglarakások tövében álló, kopottas zöld vagont.

Visszafelé Kraszodárba a vonaton fejkendős, zsákokat cipelő öregasszonyok mellé ülök, és úgy teszek, mintha aludnék, hogy ne kelljen senkivel sem szóba állnom. A Kavkáz halljában a személyzet főnöknője állja utamat.

– Hallottam, hogy mi történt tegnap. Na, legalább megismerte a mi Ivánunkat! – mondja cinkos kis fénnyel a szemében.

Elnézek felette. Hogyan is sejthetné, hogy nem is voltam ott, hogy nem is voltam jelen. Meg sem értené, ha elmondanám.

– Az ismerkedésnek van civilizált módja is – válaszolom hidegen.

Elkomorodik.

– Csak nem volt még ártatlan? – tudakozódik bizalmasan.

– Nem.

– Hát akkor meg? – néz rám értetlenül.