Lisa Von Hogeln grófnő körbetekintett a hatalmas étkezőasztalnál, és természetesnek tűnő mosollyal kívánt a vendégeknek jó étvágyat.
Itt volt mindenki, aki a párizsi úri társaságban valamit is számított: a kövér bankár és még kövérebb felesége, akik egymás hátát veregették, amikor a mohó habzsolástól étel akadt a torkukon – meglehetősen gyakran. Ott ült a konzul, aki úgy hangoztatta merev, konzervatív elveit, mintha otthon legalábbis egy takaros feleség és nem egy fiatal fiú várná… mellette foglalt helyet a francia nagykövet felesége, aki a grófnő bizalmas barátnőjeként éppen a grófnő egyik hódolójával udvaroltatott magának, s igyekezett nem észrevenni a felé jövő, szúrós pillantásait. Született arisztokraták keveredtek néhány, a társaság hangulatát emelni kívánó ünnepelt, ámde tehetségtelen művésszel: a festők titokzatoskodtak, a színészek ripacskodtak, a bértollnokok pedig szorgalmasan körmöltek, mert a grófnő szerette, ha színes estélyei megjelennek a jobb lapokban.
A grófnőt kedvelte a társaság, mert rendhagyó estélyein mindig történt valami, amelyen aztán hetekig csámcsoghattak, megtörve az unalmas partik egyhangú sorozatát, amelynek belterjes hangulatában már szinte tudták egymás gondolatait is…
Itt pezsgett az élet, mert Lisa grófnő meg merte tenni azt, amit senki más az úri társaságban: olyan személyeket is meghívni, mint mondjuk Constance, az ifjú és gyönyörű, ámde egyszerő polgárcsaládban született színésznőcske, akinek viharos románcai a magasabb körökben igen sok kellemetlenséget okoztak már…
Lisa grófnő csak mosolygott az egyre hangosabban mulató vendégein. Magasan felette állt a pletykáknak és a szövevényes szerelmi kapcsolatoknak, mióta férje, a gróf özveggyé, ezenkívül mesésen gazdaggá tette.
A társaság bálványozta, a cselédség rettegte: mindkettőt hírhedten kemény kézzel kezelte… igazából senki nem tudta, mennyi idős volt, de kék szemeinek csillogása és dús, rézvörös haja eléggé vonzóvá tette ahhoz, hogy udvarlók tömkelege vegye körül, akik eleve esélytelenek voltak, tekintve, hogy a grófnő rettegett az ifjú kincsvadászoktól.
Tulajdonképpen mély homály fedte a grófnő múltját; életének regényét maga írta és színezte aszerint, hogy éppen milyen hangulatban volt… most éppen a Von Hogeln-ek évszázados meséje volt terítéken, akik hol vérrel, hol pénzzel írták be magukat a történelembe, de leginkább mindkettővel egyszerre…
Mint vérbeli idegenvezető kísérte végig az érdeklődő – és még kevésbé spicces – vendégeket a faltól-falig faborítású dolgozószobába, hol festmények, és fotográfiák tömkelege bizonyította a germán származású Von Hogeln dinasztia dicsőséges múltját. A kis csoport kellő áhítattal sóhajtott minden bemutatott kép előtt és Lisa grófnő kommentárja után, amikor tiszteletlenül hangos kuncogás ütötte meg a fülüket. Persze Constance, a kis színésznő volt az…
Fittyet hányva a grófnő pompás családjára éppen azzal foglalatoskodott, hogy az őket kísérő fiatal inassal pezsgőt itasson. Minden sikeresen lenyelt korty italt gyöngyöző kacajjal jutalmazott.
– Milyen bájos… – mosolygott a kövér bankár, vizenyős tekintetét hosszan rajtafelejtve az ifjú hölgy krémszínű dekoltázsán. A grófnőnek megkeményedett a tekintete így a bankár gyorsan helyesbített: – Akarom mondani, micsoda udvariatlanság… – de már senki nem figyelt rá.
– Maga most elmehet! – utasította az inast a grófnő, és elégedetten nézte, ahogy a fiatalember megalázottan és dühösen kopogó léptekkel elhagyja a helységet.
Constance a szívére tette a kezét: – Olyan gyönyörű férfi! – sóhajtotta, mire a nagykövetné epésen és jól hallhatóan megjegyezte: – Olyan ostobácska… mondtam drágám, hogy nem kellett volna meghívni! – mire a hölgyek elégedetten kuncogni kezdtek.
Halk koppanás jelezte, hogy a kis színésznő letette a nehéz kristálypoharat, majd köszönés nélkül, sértetten elhagyta a kastélyt.
Az estélynek nemsokára vége szakadt.
A személyzet gyors és hangtalan takarításba kezdett.
A grófnő, miután az utolsó vendégtől is elköszönt, forró fürdőt készíttetett magának rengeteg levendulával és tengervízből kinyert sóval, mert ugyancsak megfájdult a feje a zsivajtól.
Aztán eszébe jutott, hogy van még egy fontos elintéznivalója.
Az inasért küldetett.
Amikor a fiatalember megjelent, a grófnő fejfájása már megteremtette az alaphangulatot.
– Mit képzel maga? – kérdezte fojtott hangon, miközben körbejárta a mozdulatlan fiatalembert. – Maga lejáratott a vendégeim előtt… hogy mert így viselkedni?
A férfi csak állt és némán tűrte a nő szidalmait. Mélyen ülő, komoly szemeivel véletlenül sem nézett rá a grófnőre, amitől az még dühösebb lett.
– Miért hallgat? – sziszegte. – Beszéljen!
De a fiatal inas egy szót sem szólt. Szorosan összezárt szája veszélyesen megnyerővé tette az amúgy is kellemes vonásait; tulajdonképpen úgy tűnt, mintha egyáltalán nem érdekelné úrnője haragja.
– Viszonya van talán azzal a cafkával, mondja? Azért bizalmaskodott magával? – a grófnő már remegett a dühtől. – Beszéljen az istenért! Beszéljen! – kiáltotta, majd amikor nem kapott választ, nekiesett a fiatalembernek. Apró ökleivel ütötte-vágta a férfi széles mellkasát, mire az lefogta a harcias öklöcskéket, és szájon csókolta a grófnőt. – Maga féltékeny, kiscsacsim… – közölte és belekóstolt a hófehér nyakába. – Szeretem, ha féltékeny.
A grófnő lehunyta a szemét és átadta magát az ölelésnek.
Abban a pillanatban határozta el, hogy nem vár tovább: magához kell láncolnia fiatal szerelmét, különben belehal. Bármibe is kerül.
Az imént még annyira rettegett, hogy elveszítheti! Volt valami a fiúban, ami lenyűgözte már abban a percben, amikor felvette az inasának; fiatal, inas teste fáradhatatlansága, arcának vonásai, bőrének illata visszarepítette egy elfeledett világba, ahová csak néha merészkedett vissza, mert az emlék annyira fájdalmas és édes volt egyszerre, hogy csak nehezen tudott ellenállni a hevesen rátörő halálvágynak, ami az emlékezést követte…
A férfi csendben nézte a karjaiban alvó nőt.
Halk szuszogása, hosszú szempillái olyan gyerekessé tették, hogy ellágyult a szíve. Félve végigsimított a szétterülő hajzuhatagon és arra gondolt, hogy egyszer biztonságban és szeretetben fognak együtt élni, anélkül, hogy bujkálniuk kellene…
Eszébe jutott hazája, a gyönyörű Magyarország, ahonnan kiszakadt egykor, mert többet akart apja örökségénél, a kis felvidéki birtoknál, amelynek története olyan súlyos titkokkal volt terhes, hogy apja magával vitte a sírba…
Miután magára maradt, elindult a nagyvilágba és csak a Jóisten tudja, hogy miért éppen itt, ebben a nyüzsgő Párizsban kötött ki, hol már egy új világ levegőjét szívhatta magába, és ahol azonnal felvette a csodaszép grófnő, akivel szinte rögtön azután szenvedélyes viszonyba kezdtek, miután hosszan belepillantott a szemeibe. Barátja tanácsára nevet változtatott, s bár már kezdte megszokni, mégsem érezte magáénak a Jean-Paul nevet, az elhagyott János helyett, amely egyben szeretett apja neve is volt egykor.
A múlt szinte mindennap kísértette; az elhagyott birtok éjjelente megjelent álmaiban és ő ígéretet tett magának, hogy egy szép napon hazamennek, és népes családot alapítanak majd karjában alvó szerelmével.
A nő megérezhette, hogy gondterhelt, mert mosolyogva felnézett:
– Nem alszol. – állapította meg teljesen feleslegesen.
Jean-Paul visszamosolygott.
– Nemsokára elmegyünk innen. Elviszlek a hazámba, ahol végre vállalhatjuk a kapcsolatunkat. – mondta gyengéden.
A nő szomorúan pillantott rá: – Megígéred? – mire Jean-Paul megcsókolta.
– Megígérem, Constance…
Lisa Von Hogeln grófnő egyenes háttal ült a jegyző előtt és kimérten, nyugodt hangon végrendelkezett.
A jegyző maga írta le a szöveget, nem véletlenül. Hallgatási fogadalmában ezt is meg kellett ígérnie, amit a grófnő hatalmas összeggel jutalmazott.
– A kedvezményezett milyen rokoni kapcsolatban áll önnelő – kérdezte, miközben papírokat töltött ki.
A grófnő kicsit összezavarodott. – A férjem lesz. – jelentette ki aztán.
A jegyző csak egy pillanatra árulta el meglepettségét, egyetlen pislantással, aztán folytatta: – A kedvezményezett adatai?
Lisa grófnő végképp zavarba jött. Erre nem számított.
– Azt nem is tudom… – mondta leginkább magának, mert szerelméről tulajdonképpen csupán egy nevet tudott – Jean-Paul – ezt is csak szerelmük kiteljesedésében, az összefonódás csúcspontján szokta kimondani…
A jegyző idős, bölcs férfiként nem tett megjegyzést a különös esetre, hogy egy értelmes, érett nő nem tudja leendő férje adatait: ahhoz már túl régóta ismerte a gazdagok szeszélyeit…
– Várjon meg! – utasította a grófnő, majd sietősen elviharzott.
A kastélyba érve azonnal hivatta az inasát.
Jean-Paul nemrégiben ért vissza Constance apró, külvárosi lakásából s forró öleléséből, és ugyancsak meglepődött a szokatlan időben történő, sürgető hívástól.
– Szükségem van az adataidra… – lihegte izgatottan a grófnő. – Most nincs időm megmagyarázni.
Jean-Paul értetlenül állt. Eddig nem kellett felfednie valódi személyazonosságát.
A nő szenvedélyesen megölelte. – Hát nem érted, drágám? Elszökünk innen… összeházasodunk, de előtte még szeretném, ha anyagi biztonságban lennél. Ne mondhassák az emberek, hogy csak a vagyonom köt össze minket… bízz bennem szerelmem!
Jean-Paul nyelt egyet.
Elérkezett a várva-várt fordulat, hogy végre szabad legyen! Megszökik innen igen, de nem a grófnővel, hanem Constance-szal… és egy mesés bankszámlával…
Pillanatokon belül visszatért a papírokkal, amelyet csak felmarkolt a grófnő és egy röpke búcsúcsókkal az ajkain visszarohant a jegyzőhöz.
Soha életében nem volt ilyen boldog, mint a jegyzőhöz vezető úton, aki éppen olyan testhelyzetben ülve várta, mint amikor váratlanul otthagyta.
– A papírok. – tette le az asztalra a paksamétát, és csak akkor tűnt fel neki az idegen, mégis rég nem látott, ismerős írás. Meg kellett kapaszkodnia, amikor rájött, hogy Jean-Paul magyar származású… mint ő.
– Rosszul van? – érdeklődött a jegyző, mert a grófnő hirtelen elfehéredett.
De Lisa grófnő akkor már szélsebesen pörgette ujjai közt a megsárgult papírokat, bizonyságot keresve rettenetes gyanújára, s mikor megtalálta, majdnem elájult…
Elméje eltemetett, sötét mélységeiben látta magát fiatal lányként, amikor még Erzsébetnek hívták és táncosnő volt egy pesti lebujban, ahol halálos szerelembe esett egy ifjú íróval, aki a mulató bohózatainak olcsó poénjait írta… bár a férfi poénjai olcsók voltak, de a csókjai forrók és édesek… minden éjjelt együtt töltöttek, aminek eredményeképpen Erzsébet egyre gyakrabban ébredt hányingerre. Mire rájött, hogy terhes, már az öreg Mári néni sem tehetett semmit, aki hírhedt angyalcsinálóként gyakran segített a megesett lányokon.
Erzsébet kétségbeesett.
Éppen azon a napon tudta meg, hogy gyereket vár, amikor kiderült, hogy egy közvetítő által New Yorkban szenzációs karrier várja – legalábbis a közvetítő ezt állította.
Az elkövetkezendő hónapok gyilkos feszültségben teltek: teste egyre jobban eldeformálódó méretei mély undorral töltötték el; az azt okozó, apró élet, mint egy élősködő idegen élt a tudatában.
Az író csendes szenvedéssel törődött bele a megváltoztathatatlanba, bár egészen a szülés pillanatáig reménykedett abban, hogy szerelme meglátva a csecsemőt egyszerre megszereti, s hirtelen feltörő anyai ösztönnel óvja majd a kisbabát, szerelmük gyümölcsét…
A szülés viharos éjszakáján Erzsébet kínjában elátkozta még az istent is, s megfogadta, hogy a születendő szörnyszülöttre egy pillantást sem vet; még arra sem volt kíváncsi, hogy milyen nemű a gyermek…
Néhány héttel később, az ígéret földjére tartó gőzhajón ülve már csak ez járt az eszében, hogy teste mihamarabb visszanyerje csodált formáit, és csak egyetlen másodperc erejéig játszotta vissza a képet magában, ahogy az ordító csomagot az író kezébe nyomja, s vissza sem nézve, még vérző sebekkel örökre elhagyja őket… semmi másra nem tudott koncentrálni, kizárólag a new york-i sikerekre, ahol sztárként fogadják majd…
Az amerikai csoda azonban elmaradt.
A közvetítő a Broadway helyett egy füstös bárba adta el, s a sztár szóhoz csupán annyi köze volt, hogy fedetlen mellein aranyszínű csillagokat viselt, miközben ledér táncával ingerelte az üvöltő közönséget. Csekélyke borravalóját elvitte a szállás, és a szép ruhák is sokba kerültek, amire szüksége volt: kellett az illúzióhoz a drága kávéházakban, ahol napközben elhitette az udvarlóival, hogy sikeres és ünnepelt nő.
A horgot végül egy európai Von Hogeln nevű, dúsgazdag arisztokrata kapta be, aki mindenáron látni akarta az ő ünnepelt hercegnőjét a színpadon… Erzsébet, aki addigra már az Elizabeth névre hallgatott, bajban volt… mégsem hívhatta el a grófot egy koszos lebujba! Kitalált hát egy hihető történetet a gaz, csábító tulajdonosról, akinek ő, mint született úrilány természetesen nem mondhat igent, még ha az állásába kerül is… s a gróf mindent elhitt.
Európai visszatérése dicsőséges volt: egy Lisa Von Hogeln grófnőt mindenki ünnepelt, ki képes volt rá, és otthagyta a csillogó színpadot s az amerikai hírnevet a szerelemért – legalábbis a társaság már így tudta…
Évekkel később feléledt benne egy halvány érzés, ami leginkább a lelkifurdaláshoz hasonlított, és onnantól kezdve egyre gyakrabban kínozta: e-kínzó érzéstől vezérelve egy nap rengeteg pénzt utalt át Magyarországra, egy bizonyos Tótfalussy János nevére, amely név most valószerőtlenül gyilkos módon itt van a szeme előtt, hogy leszámoljon vele: a legkegyetlenebb módon, ahogy csak lehetséges…
Hirtelen rájött, miért szeretett bele Jean-Paul ismerősnek tűnő vonásaiba… ugyanolyan, mint az apjáé volt egykor, mélyen ülő, komoly szemekkel… de ki gondolta volna, hogy éppen a fiába lesz szerelmeső
…
Hisztérikusan felkacagott, mire a jegyző már biztosan tudta, hogy baj van. Nagy baj.
– Folytassuk, grófnő? – kérdezte aggódva, meglátva a tébolyult fényt a metsző kék szemekben.
Aztán a grófnő egyszerre furcsa változáson ment át.
Feltűnően higgadt és összeszedett módon megíratta a végrendeletét. Még több mint egy órán át a jegyzőnél ült és utasításokat adott, majd dolga végeztével elhagyta az irodát, s az utolsó, szerelmes csókkal az ajkain elindult a késő délutáni zsivajban a Szajna felé…
Hónapok teltek el, és Jean-Pault újra Jánosnak nevezték.
Nehéz volt megszoknia, de furcsa boldogság töltötte el olyankor, főleg, amikor Constance próbálkozott a kiejtésével…
A felvidéki birtokon, apja felújított házában éltek már egy ideje.
Sokat beszélgettek a párizsi történésekről, amelyek mind a kettőjüket a mai napig felzaklatták; a grófnő hirtelen eltűnése, majd felpüffedt hullájának véletlenszerő felbukkanása a Szajna egyik holtágában vad találgatásokra adott okot.
Jean-Paul halálra rémült, amikor nem sokkal ezután, egy párizsi jegyző az irodájába hívatta, s közölte vele, hogy Lisa Von Hogeln grófnő egy nagyobb összeget hagyott hátra neki, minden indoklás nélkül. Jean-Paul persze tudott a dologról, de a grófnő halála összezavarta: olyan boldogan várta, hogy összeházasodjanak, akkor miért halt meg olyan hirtelen?
A jegyző azonban hallgatott.
Később sokan tudni vélték, hogy a grófnő szeretett férje halála fölött érzett fájdalmába halt bele, mások azt mondogatták, hogy súlyos beteg volt… de Jean-Paul addigra már messze járt.
Elmenekült az emlékek és a lelkifurdalás elől: talán a grófnő rájött a viszonyukra Constance-szal, és azért ölte meg magát… de akkor miért hagyott rá ennyi pénzt?
A kérdésekre soha nem kapott választ.
Hosszú és boldog életet éltek a titkokkal teli birtokon, ahol francia felesége megajándékozta néhány gyerekkel. Egyetlen furcsa dolog nyugtalanította őket életük során: miért és honnan jön havonta egy óriási összeg a számlájukra, egyetlen, örökké ismétlődő ajánlással:
ANYAI RKSÉG.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
