Ha magányra vágysz,
Kérlek még várj!
Észrevétlen leszek,
Rezdülésed lesem.
Ha szeretet kell,
Én leszek Te!
Bújni fogok hozzád,
Csókra tartom orcám.
Ha szomorúság tölt el,
Légy egy kicsit öntelt!
Megkeresem lelked,
Vígasztalom egyet.
Ha jó kedv bújkál benned,
Szívem nagyot rebben!
Nem kell tennem egyebet,
Csak cirógatni testedet.
——————-
Erőtlen írás, kimondottan gyenge hangzással.
Az “e” hang a magyar nyelv leggyakoribb hangzója, ezért elég sok rímet össze lehet hozni vele, ezek a rímek viszont nem túl hangzatosak, mekegőssé teszik a verset. Te ezt még megfejelted azzal, hogy a rímnek szánt szavak mássalhangzói a képzés helye szerint jó messze esnek a rímhívókétól, s az esetek többségében még ritmikailag se passzolnak.
Vannak írt és vannak született versek. Akinek nem születik a verse, hanem írja, annak teljes fegyverzettel kell bírnia a verstan terén, hogy az az írás valóban vers legyen. Neked ez nem sikerült. Legközelebb inkább hagyd születni.
Sajnálom, nem publikáljuk. Üdv: NHI
Zsongásba mártózik, kacsint és fényt lehel
Bájitalt keverve lép egyet, s térdepel
Hiányzol Édesem!
Színesen nyújtózik, féktelen hempereg
Szíveket dobbantva ölel most melegen
Hiányzol Énnekem!
Ragyogón villódzik, permetez fényeset
Bujaság b?rében mosolyog ékesen
Hiányzol Életem!
Mámorosan szövöget, söndörgetve cincorgat
Badarságot duruzsol, körmönfontan cinkosat
Nélküled Iszonyat!
A hegyr?l lecsorgó kicsi patak, piciny mederbe haladva,
Felgyorsul hirtelen egy nagy sziklafalnak szaladva.
H?börögve vágtat tovább, s egy nagy erd?höz érve,
Ugrik bele a völgybe, ahol a lejt? segítségét kérve,
Elválik a földt?l, s kicsiny szemét becsukva arra gondol,
Hogy lerakva lábát a kövekre majd mekkorát rombol.
De elesett, s csúnya lett az arca és a szája,
Mint mikor az ember szemét ezernyi holló kivájja.
Szegény patak ezt azért biztos nem így akarta,
De leérkezéskor testét a sok k? véresre kaparta.
Még szerencse, hogy a növények, melyek rétapadtak fejére,
Gyógyírt jelentettek habosra mart óriás sebére.
Feleszmélve újra nagy sötétség vette ?t körbe,
Medre melyben tovahaladt már nem egyenes, inkább görbe,
Mert a hatalmas fájdalomtól oda lett a lendület, s mint egy öregember,
Falba kapaszkodva támolyog, mert egyenesen menni nem mer.
Eme sorsot csak a legszerencsétlenebb patak kapja,
Gondolta, mikor is eszébe jutott szeretett és bölcs édesapja.
? mondta neki egyszer azt a nagy igazságot már régen,
Ha sok a gondod-bajod, mint millió csillag az égen,
Az el?tted lév? rögös útnak ne fordítsál soha hátat,
Ne kísértse keser?ség álmaidat, ne gátoljon bánat.
————————
a priviben írottak erre is vonatkoznak!
Bekebelez a nagy magány,
Gátlással teli sötét világ.
Homályos fortély, különleges varázs,
Elalszik a t?z, nem izzik a parázs.
Könnyek s merengés telepedik tovább,
Éjszín? fellegek táncolnak már odább.
Zöld látomás, természetes álom,
Gondolatban játszom, s ezt kiabálom:
Dombok, völgyek, füvek, virágok,
Bolondos az élet jobb lesz, ha vigyáztok!
Telhetetlen emberek túlságosan is rosszak,
Lezárul egy fejezet, s j? egy másik korszak.
Félelem, s megkarcolt érzelmek dúlják testemet,
Lobbanékony pici láng izzítja fel lelkemet,
S a remény fényénél, az utolsó esély fondorlatában,
Idéznek pusztulást a pokol torkolatában.
Szeszélyes környezetünk utoljára buzdít,
Ne csináljuk ezt tovább, mert mindent elpusztít!
Nyög és hörög már a mesebeli tündér,
Eltakarja arcát, megfordítja tükrét.
Ámor vérbe mártva lövi ki a szerelem nyilát,
S céloz emberekre ahol Lucifer is kilát.
Kell egy csoda vagy valami jóságos átok,
Hogy az ördögnek inasa ne figyeljen többet rátok,
Vagy kés? a sírás, mert lopakodik már a Sátán,
Ezernyi szenvedést, halált cipelve a hátán?
