Katona Gyöngyi vagyok, 1966. szeptember23-án születtem Kalocsán. Férjemmel és három gyermekemmel jelenleg is itt élek. Magyar- történelem szakos tanár vagyok, a JGYTF-en és a PTE-en végeztem. Hivatásomat jelenleg is gyakorlom. Verseket mintegy öt éve írok, melyek eddig csak helyi fórumokon jelentek meg. Most készülök első önálló kötetem kiadására.
Ordítani halkan
torkod szakadtából,
Porrá zúzni mindent,
hogy semmi se törjön.
Magadból kitörni
néma mozdulatlan,
Torkig tele lenni,
s folyton csak éhezni.
Egyre csak keresni,
meg sose találni,
Folyton úton lenni,
s meg sose érkezni.
Gyöngeségben erős,
bivaly erős lenni,
A szükségben gazdag,
hiányt nem szenvedni.
Könnyek között mosolyt,
bánatban nevetni,
Küzdeni végsőkig,
s soha föl nem adni.
Kék szemű volt, hófehér szőrű, nőnemű és nyolchetes. Öt testvérével együtt riadtan kuporogtak a kosárban, mert érzékeiket éles, félelmetes hangok és rettenetes szagok bombázták. Nem tudták, hogy egy vásárban vannak, ahol az élénkségüktől elgyötört Gazdi új családot próbál találni a számukra.
-Perzsa cicát tessék, barát és játszótárs egyben! Tessék választani, olcsón adom – csendült Gazdi hangja, főleg olyankor, ha gyerekes családot látott közeledni.
Kriszti a szüleivel és a nagymamájával sétált a sátrak között, és gyanútlanul közeledtek Gazdi és a kosár felé. A reményteli szólam újra felhangzott Gazdi szájából, Kriszti megtorpant, és kék szemét könyörgően emelte a felnőttekre. Egy cica – lehelte áhítattal, és megsimogatta Anya kezét.
-Puhulnak – gondolta Gazdi, és nyájas mosollyal felemelte a kosár tetejét.
Kriszti tekintete esdeklőre váltott, kis kezét a puha gombolyagok közé fúrva cirógatta a rettegve egymáshoz bújó cicákat.
Apa megköszörülte a torkát, majd az abszolút női többségre való tekintettel csöndben maradt.
-Össze fogja karmolni a bútort, és minden tele lesz macskaszőrrel – húzta fel az orrát Nagyi (főállásban Anyós).
Anyu ekkor döntött: macskatulajdonosok lesznek. Krisztina kiválasztotta a kezéhez simuló nőneműt, Apu fizetett, Nagyi duzzogott, Anyu pedig a Gazdi tartással kapcsolatos tanácsait hallgatta, előre beletörődve, hogy a dolog gyakorlati része úgyis ráhárul majd.
Kriszti a kabátja alá ölelte a remegő cicust, aki – gyors helyzetfelismeréssel – elfészkelődött a karjában és dorombolni kezdett.
-Megbánjátok ezt még! – vetette oda egy vesztes hadvezér megvetésével Nagyi.
Kriszti ránézett, a kék szemek megteltek könnyel. Nagyi zavartan kotorászott a retiküljében, és megvette a vásárban található legszebb, legpuhább (és legdrágább) macskakosarat.
A család izgatott várakozással érkezett haza. Anyu azért izgult, hogy a macska nehogy lepisilje Krisztit, aki viszont alig várta, hogy új otthonát bemutathassa a váratlanul érkezett négylábú családtagnak.
Nagyi önmagát szidta megalkuvása miatt, Apu pedig megadóan várta, hogy a sok izgalom okozta feszültség a nyakába zúduljon valamilyen formában. A cica mélyen aludt Krisztin abban a boldog tudatban, hogy jól választott…
Az előszobában kihámozták Krisztit a kabátjából, várható bűnjeleket keresve. Nem voltak.
-Nem is teszem le, úgy melegít, mint a vizet a bojler – ragyogott a kislány.
A cica ezzel átesett a névadáson, visszavonhatatlanul Bojler lett belőle.
Gyönyörű napok következtek a család életében. Apu megfelelő ládát keresett a macskaalomnak, Anyu a szobatisztaság előtti fázis következményeivel és a macskatáp beszerzésével foglalkozott, Nagyi pedig egy sziú indián alaposságával kereste a macskaszőrt és a karmolásnyomokat a bútorokon.
Kriszti és Bojler állandóan boldog egymásra találásukat ünnepelték, Kriszti barátai pedig kisebb csoportokban, folyamatosan érkeztek cicanézésre.
Bojler rohammal vette be a családtagok szívét.
Anyuhoz kedvesen törleszkedett, fel-felnézve rá égszínkék szemével, és győzött.
Apunak a papucsába fészkelte be magát, és amikor először nézte vele végig a meccset, győzött.
A gyerekek eleve imádták, és válogatott finomságokkal halmozták el.
Bojler kegyesen fogadta az ínyencfalatokat, és buzgón dorombolt:
-Egye fene, ennyit megér a dolog – gondolta bölcsen.
Csak Nagyi nem engedett. Zordan a szobájába száműzte magát, és ezzel csak akkor hagyott fel, amikor rájött, mekkora megkönnyebbülés ez a többieknek. Attól fogva újra részt vett a család életében, és feltűnően, naponta mintegy negyvenszer lekefélte a ruháját.
Történt egy napon, hogy Kriszti moziban volt a szüleivel, ahonnan hazaérkezve hiába keresték Bojlert. Nagyi aludt, ezért az egyre elkeseredettebb kutatás lábujjhegen és suttogva zajlott. Kinyitottak minden szekrényt, fiókot, ágyneműtartót, reménykedve lestek be a bútorok alá, fölé, mögé, de hiába. Bojler sehol sem lapult. Kriszti már keservesen sírt.
Megszökött, vagy elrabolták – gondolta elkeseredve.
A végsőkig elcsigázott család elszántan benyitott Nagyihoz, arra a következtésre jutva, hogy csak ő lehetett az, aki – távollétüket kihasználva – eltüntette a négylábú ellenfelet.
Anyu felkapcsolta a lámpát, Apu erélyesen köhintett párat, Kriszti szipogott. Nagyi riadtan felült az ágyon, de mielőtt megszólalhatott volna, a takarója alól kimászott Bojler, kinyújtózott, és buzgón mosakodni kezdett.
A családtagok megbűvölten meredtek a rajtakapott párra, Nagyi zavarában elpirult:
– Biztosan akkor mászott be ide, amikor elaludtam – hebegte.
– Persze. És becsukta maga mögött az ajtót – bólintott derűsen Apu.
Kész. Nem volt több mentség. A tettenérés elnémította Nagyit (aki főállásban Anyós). Bojler felmászott legyőzött ellenfelére, és a nyakához törleszkedett.
Csatája véget ért, mindenki behódolt neki.
– Nem is csoda – gondolta szerényen, és kivonult a szobából.
A tálkája mellé ülve figyelmeztetően nyávogott: itt a vacsoraidő!
