Kovács-Cohner Róbert : Úton

2003

 

 

Nézz még a szemembe.

Nézd, itt vagyok veled.

Mint tegnap is. Egészen.

Hallgasd, amit mesélek

magamról, rólunk

ezer éjen át.

Átölellek. Feküdj mellettem.

Hallgasd a szívem.

Hallgasd, ahogy dobog.

Minden titkom tiéd.

Minden dobbanásom ismered.

Minden dobbanás örök lehet.

Hallgass. Hallgatok.

A múltunk a miénk.

Senki nem veheti el.

Itt vagyok.

 

Éjjel van.

Nézlek még.

Nézem a csillagokat.

Nézz még a szemembe,

ahogy iszom régi csészénkből.

Felkelek, és elköszönök,

mint minden este, ha elválunk.

Nem nézek vissza most sem.

Jegyezd meg alakom.

Te még nem tudod.

Jegyezd meg alakom, mert

holnap indulok.

 

Egy messzi sztráda mellett ér az éjszaka

idegen boltokból Multifilter felirat ragyog rám.

Most is megveszem cigim, ahogy minden nap szoktam.

 

A pénztárnál ugyanazzal a mozdulattal fizetek.

Rajtam régi kabátom.

Az út áll.

Körötte változik a táj.

 

Változik a táj,

és megérzem a rég vágyott

szabad magány illatát.

Magam vagyok. Végre magam.

Túl sokáig, túl sokat szerettem,

túl fontos lettél.

Megmaradsz mindig

ahogy az utolsó estén

minden ugyanolyan, mint máskor

dohányfüst, kártya, nevetés,

félhomály,

szemed,

szemem.

Emlékszem szemedre.

Emlékezz szememre.

A közel oly színes volt,

oly sok ígéretet tettem neked

bársonyszínű éjjelen, fák alatt,

hogy csak így lehetett szép.

Ha örökre elmegyek.

 

Távol hidegben

Minden szikla nyom.

Nyom a régi ösvényünkről.

Egy kavicsot emeltem fel,

kinyitottam apró, fehér tenyered,

és azt mondtam komolyan:

legyen ez a perc

ez a fa

ez az illat

ez a kavics

emlék.

Ez a kavics én vagyok.

Vigyázz rám.

 

Távol hidegben

egy házba csöngetek be

nem értem nyelvüket…

Nem értem beszédüket,

és ez megszédít –

ez a csodálatos félelem

az idegenségtől –

fénybuborékot fújni a sötétség vizéből

otthonná simogatni a száguldó tájakat

adni, ha nem is kérnek, ameddig itt vagyok –

ez a feladatom.

 

Nem értem nyelvüket

de tudom, szeretni fogom őket.

Amelyik kunyhóba beengednek,

ott ér az álom,

és ott is maradok.

Belépek az ajtón,

és most először rájuk nézek.

Megfáradt vándorként régi kabátom

a fogasra akasztom.

(volt párnád,

volt takaród,

volt könnyeid talárja

ez a régi jól ismert kabát)

 

Megfáradt vándorként egy régi mozdulattal

kabátom a fogasra akasztom,

míg az asszony hellyel kínál.

Leülök, és nézem őket,

nézem világukat.

A favágó érdes arcára nézek,

kislánya kék szemébe,

felesége megfáradt,

kedves arcába.

A széken ülve nézem,

amint mesél kislányának,

és hallgatom a kondér bugyogását,

majd rágyújtok egy cigarettára.

Itt maradok.

 

Itt maradok,

és velük leszek.

Minden nap.

Nekik adom szívem minden dobbanását.

Velük vagyok,

és mesélek nekik

ezer derengő éjszakán.

A fák ugyanolyanok,

mint veled, bársony éjjeleken:

kontúrtalanok.

Éjjelente kiülök a tornácra,

és a kék füstön át látom

a horizonton derengeni alakod.

Ugyanúgy fekszem, mint régen,

egy emlékké halványuló

csillagos éjjelen.

A szelet zenének képzelem –

egy titkos, soha meg nem értett,

tökéletes szimfóniának.

Ugyanezt hallgattuk

hanyatt fekve

ketten

órákon át.

Éltünk minden éjjel

A messzi holnapig.

 

Mesélek nekik rólad,

nevetve, boldogan.

Szeretem őket.

És tudják, velük leszek

míg így zenél a szél.

A mezőn járok a favágó lányával,

és amint jön a szüret,

fehér ruháját nézem, amint fodrozza a szél.

Csak néha jutsz eszembe.

Olyankor a régi estékre gondolok.

Elmosolyodom.

Őszönként a szüret után

a szőlő fölött,

a kis kőház előtt,

domboldalon ülök a leánnyal.

Fehér ruháját nézem,

hallgatom történeteit,

Ő oldalra fordítja arcát,

és nem meri feltenni kérdéseit.

Nem mer kérdezni múltamról,

arról, miért vagyok bátyja,

arról, hogy ki vagyok.

Nem meri megkérdezni,

hogy meddig maradok.

 

Oldalra fordítja arcát,

és míg a távoli hegyeket nézi

az alkonyban,

tekintete a végtelenbe réved.

Én nézem őt.

Nézem arcát a derengő fényben

a zenélő szellőben.

Újra otthon vagyok.

Segítek istállót építeni

a favágónak,

és évek múlva,

mikor elkészül,

ünnepelni megyünk le a kis kocsmába,

mint évek óta minden este.

Most más minden valahogy:

kártyalapjaink sárgábbak, mint eddig bármikor.

Rám néz, és öregebb, mint valaha.

Azt kérdezi:

Mit jelent az, hogy elmúlt valami?

Én elnyomom a cigarettám,

és magam sem tudom miért, azt mondom:

Akkor múlik el, ha megszólal a hegedű.

De a hegedű hangja szívemben

benned is szól.

Benne is.

Hallgasd a zenét,

és így ami elmúlt,

mindig veled lehet.

 

Telnek az évek.

Újra itt az ősz,

a szüret.

A lányt nézem,

ahogy újra együtt szaladunk a szőlőben,

jobbra nézek, arca villog mellettem

a párhuzamos irtáson,

kacag,

kacag,

futunk a domboldalig,

majd leheveredünk.

Ahogy nézem, hogy piheg vakító

teste fehér ruhája függönye mögött,

észreveszem,

hogy felnőtt.

Nem az a kislány már,

akinek éjszakánként a domboldalon meséltem.

Beesteledik.

Szemébe nézek.

Másképp néz rám.

Benne az elmúlt évek fátyla

most másképp csillan.

Rám néz, mint egy nő,

és én megfogom kezét.

Szemébe nézek.

Minden itt van, mi fontos nekem.

Szemébe nézek,

hogy így jegyezzen meg:

régi kabátomban,

cigarettával a kezemben,

a domboldalon.

Szemébe nézek,

és mesélni kezdek,

mert még nem tudja:

holnap indulok.

 

Bemegy a házba, és megkérdezi:

mikor jössz be már?

Én cigarettámra mutatok,

és rámosolygok:

ha elszívtam, megyek be én is,

de te csak aludd ki magad –

holnap nehéz napunk lesz.

 

Kinn ülök a domboldalon, és

a horizontot nézve végtelenbe réved szemem.

A felhőket nézem.

Vihar lesz.

Eső illatát hozza a szél.

A fák vonyítása –

ezernyi fájó ében hegedű.

Sárgán világítanak a felhők.

A házra nézek,

a szőlőre.

Halkan megyek be kabátomért,

és egy régi mozdulattal felveszem.

Eszembe jutsz.

Elindulok.

 

Újra egyedül

egy messzi erdőben.

Útszéli fogadóban

fapolcokon sodort cigaretták,

és én a fogadósasszonytól

veszek tíz darabot.

Leülök,

távol,

leülök,

és rágyújtok egy régi mozdulattal.

Újra magam vagyok,

csak magam.

Enyém a világ,

mert azt a legszebb elhagyni,

ami a legfontosabb.

Velem vagy még.

Emlékszem a bársonyos

kontúrtalan éjszakánkra,

a régi csészénkre.

Emlékszem szemedre.

Úgy mentem el, mintha holnap is jönnék.

Így maradtál meg bennem.

Itt vagy most is velem.

Mind itt vannak.

Mennem kell tovább.

Kinézek a tölgyfa ablakon

az égre,

és tudom,

valahol te is azt nézed.

Úton vagyok.

Mindig úton.

Ha egyszer egy nap betoppanok,

ugyanott folytathatnánk

félbehagyott mondatunk,

ugyanazzal a nevetéssel,

mert neked vagyok,

és ott vagyok

ugyanazzal a nevetéssel,

ugyanabban az ölelésben,

ugyanabban a régi fotelben,

ugyanabban a sárga félhomályban.

De már ősz lenne hajam, és

szemem más fényeket tükrözne,

mint álmaidban.

Tán nem is ismernél meg.

Havazik.

 

Mindig velem maradsz,

és mindig veled maradok-

ha megőrzöd emlékeid,

álmaidban mindig veled leszek.

Havazik.

 

A tengerparton ülök.

A holdat nézem.

Ő is nézi távol,

fehér ruhában.

A sárga kártyák fiókban hevernek.

A régi csésze eltörött.

Te egy régi fa alatt fekszel,

és egy kavicsot tartasz apró kezedben.

Nem sírsz.

A szimfóniát hallgatod.

 

A szimfóniát hallgatom,

mindig elvarázsol.

A távolban emberek

futnak a homokban.

Kacagnak.

Távolról fények.

Elindulok.

Úton vagyok.

Mindig úton.

 

Legutóbbi módosítás: 2008.03.18. @ 13:57 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.