Szelíden kopogtat ajtónkon a csönd
– mindhiába. Bezártam magunkat
– talán végérvényes –, zajos magányba.
Ebben az üvöltő némaságban a velünk
szűkölő hiány is kulcsra zárva, hiába várja
a szabadulást: nincs menekvés!
Se ki, se be nem engedi, – kirekeszti,
elriasztja a szelíd érkezőt ez a megvadult
lárma, hiába reméli a türelmes, jámbor követ,
hogy végre megértő békesség várja:
esélye sincs szíves fogadtatásra.
Lassan öl, cseppenként szívja erőmet
kettőnk összezárt, magányos gyásza.
Csak nézzük egymást szótlanul, de semmi
esélyünk arra, hogy áttörünk végre-valahára
ezen a végeérhetetlen elhagyatottságon.
Nem akarom ezt a velünk élő, fülsértő zajt!
Tessék, itt a takaróm, vagy teríts a vállunkra
meleg kabátot, – enyhítsünk
ezen a reménytelen, dermesztő árvaságon!
Szoríts magadhoz, fázom!
Legutóbbi módosítás: 2015.04.22. @ 13:05 :: Gősi Vali
