Magányba csomagolt az Isten.
Mondta, hogy senkim sincsen.
Én ültem némán, ölbe téve kezem.
Igazat szólt – hisz nem voltál velem!
Nem voltál velem, s nem voltál már sehol sem.
Hiába vonszoltam parányi létem,
belül alig parázslott némi élet,
csak bábja voltam mókuskerekének.
Hályogot illesztett szememre,
kölöncöt függesztett szívemre,
ködöket bocsátott álmomra…
Nem lesz ez már másképp! – súgta.
Hittem neki, és elfogadtam.
Már hunyt szemmel sem álmodoztam.
Nem vágytam színre, szépre, fényre
– csak ültem a vaksötétségbe`…
Egyedül hiányod volt a társam.
Estétől csak a reggelt vártam,
reggeltől meg, mint valami gép,
vonszolódtam félve az estét.
Kézen fogva járt velem a bánat.
Végül már nem is akartam társat.
Jó volt nekem félig élettelen
– senki nem akasztotta lélegzetem. *
Sok év múlt így, s miként pergamen,
száraz, zörgő üreg lett szívem.
Aztán jött Ő, mint a szélvihar.
Mosolyával mindent felkavart.
Fenekestül fordította fel
életem, de most nem érdekel
– nem számít, ha bolydult a világ,
mert két karjában várt a boldogság!
* „Az élet nem azzal mérhető, hogy meddig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amiktől elakad a lélegzetünk!”
Legutóbbi módosítás: 2013.10.26. @ 20:30 :: Havas Éva