„…én vagyok az, aki abban a pillanatban szerettem volna, ha örökre meg tudom ?rizni a képtelenség és a botrány minden bizonyítékát…” – az itt közölt részletet Rosenmann Péter választotta Imrei Andrea Cortázar-m?fordításából.
Van egy pillanat, amikor az ember lefelé indul a párizsi metró egyik állomásának lépcs?jén, és a tekintetével még befogja az utcát, az embereket, a napot, a fákat, és olyan érzése támad, mintha a szeme változtatná meg a helyét, ahogy halad lefelé, az egyik pillanatban még a dereka magasságából néz, majd a combja magasságából, rögtön ezután a térdéb?l, és végül a cip?jéb?l, szóval, van egy utolsó másodperc, amikor pontosan a járdával és a járókel?k cip?jével egy szintre ér, és az összes cip? mintha egymást nézné, amikor a lejárat majolika teteje a cip?k magasságából látott utca és az utcának a tekintetet hirtelen elnyel? és az elhasznált leveg? forró sötétségébe merít? éjszakai oldala közti átmenet síkjává alakul át. Hélène, minden alkalommal, amikor a Malesherbes megállónál lefelé ment, makacsul az utolsó pillanatig nézte az utcát, kockáztatva, hogy nekiütközik valaminek, és elveszti az egyensúlyát, így hosszabbította meg a fokozatos, lépcs?r?l lépcs?re bekövetkez? alámerülésben lelt meghatározhatatlan gyönyört, amiben volt valami visszataszító is, így kívánt tanúja lenni ennek az önkéntes metamorfózisnak, amelyben a nappal fénye és tere lassan megsemmisül, majd átadja ?t, hétköznapi Iphigéniát, a nevetséges kis lámpák birodalmának, a zsebek és kiolvasott újságok nedves körforgásának. A Malesherbes metrómegállóba való alászállás most is beleillett a mindennapok rutinjába, de aznap délután nem azért tette, hogy id?t nyerjen; úgy jött el a klinikáról, hogy nem döntötte el, hová megy, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy minél távolabb kerüljön, egyedül legyen. Fájtak a nap utolsó sugarai az utcán, hívogatta, ahogy máskor is, a júniusi fény, hogy inkább autóbuszra üljön, vagy hosszú sétát tegyen, egészen a latin negyedig. Egy kollegan?je vele tartott az els? sarokig, fecsegett valamir?l, amit Hélène rögtön el is felejtett, ahogy a lány elköszönt t?le; a leveg?ben egy pillanatra fennakadt az örök, megszokott „viszontlátásra”, az ígéretet magába foglaló búcsúzás, amelyet a szokás két üresen kongó szóvá, egy kézmozdulattal vagy egy mosollyal helyettesíthet? jellé változtatott; most azonban ez a két szó egy másik búcsúhoz vezette vissza, olyasvalakinek az utolsó szavaihoz, aki már nem ismétli el ?ket senkinek. Feltehet?en ezért ment le újra a Malesherbes metrómegállóba, képtelen volt szembenézni a nappal és a sugárút fáinak lombjával, a homályra vágyott, amely legalább határozott útvonalakat rögzít, szükségszer?en a döntés felé tereli, Portes des Lilas vagy Levallois Perret, Neuilly vagy Vincennes, jobbra vagy balra, észak vagy dél, és már ez az els?, általánosabb döntés arra kényszeríti, hogy válasszon, melyik megállóban száll majd le, és ha már ott lesz, kénytelen lesz kiválasztani a neki leginkább megfelel? kijárathoz vezet? lépcs?t, amely a páros vagy a páratlan oldalra viszi. Úgy esett át a szertartásokon, mint akit a karjánál fogva vezet valaki, mintha könnyedén tartanák, és mutatnák neki az utat: lement a lépcs?n, elfordult a helyes irányba, a peronon átnyújtotta a jegyét az ellen?rnek, aztán el?rement addig, ahol az els? osztályú kocsi szokott megállni. Gondolataiban homályosan felderengett a város, ahol az elkerülhetetlenség, a meghatározottság, ha lehet ezzel a fény?z? kifejezéssel élni, a sorsszer?ség valahogy mindig passzívvá tette a sétákat. Az, hogy mi történhet vele a városban, sohasem aggasztotta annyira, mint az az érzés, hogy olyan útvonalat kell bejárnia, amelyhez az akaratának nem sok köze van, mintha a város helyrajza, a fedett utcák, a szállodák és a villamosok labirintusa mindig egyetlen, elkerülhetetlen, passzív irányvonalat adott volna ki. De most ez a földalatti Párizs, amely néhány percen át az utak és átjárók szintén megkerülhetetlen rendszerén viszi keresztül, különös módon levette róla kissé a szabadság terhét, hozzásegítette, hogy mintegy belül maradjon önmagán, és szórakozottan, de egyszersmind összpontosítva is a figyelmét, a klinikán töltött utolsó órákra gondoljon, arra, ami akkor történt. „Majdnem olyan ez, mintha a városban lennék”, t?n?dött a metróablak mellett rezg?, hullámzó kábelek és cement szürke függönyét bámulva. Csak egy dologban volt biztos, abban, hogy nem megy azonnal haza, hogy az egyetlen ésszer? dolog, amit tehet, az az, ha sokáig ott marad a latin negyedben, olvasgat valamit egy kávéházban, él a távolság enyhít? borogatásával, az els? nedvszívó törléssel, ahogy már a metró az els? vatta volt a klinika és a kávéház között, a kávéház pedig a kötés, amely az emlék túlságosan durva horzsolásától elszigeteli a b?rt, ütköz?k és szigetel?anyagok sokasága, amelyet az értelem, mint mindig, a ma délután és a holnap reggel közé illeszt, az elkövetkez? napok és aközé, ami a mai délutánból holnap reggelre marad, egész a felejtésig. „Mert el fogom felejteni”, gondoltam gúnyosan, „és valójában ez a legrosszabb, hogy a felejtést?l felmentve, újra hasznossá és hatékonnyá téve magam sétálok majd a fák alatt, mintha semmi sem történt volna”. A paredróm halogató öngyilkosnak nevezett volna kedvesen, azt mondta volna: „Mi megyünk a városba, de te csak jössz, te mást sem teszel, csak folyton a városból jössz”, és bár nem lett volna könny? megértenem, mit akar mondani, hisz el?fordul, hogy a paredróm olykor nagyon is különböz? dolgokat mond, aznap délután valami bennem mégis igazat adott volna neki, mert úgy éreztem, az értelem által meghatározott élet, az az élet, amelynek vatta és szigetel?anyag az alapja, a legrosszabb fajta leköpése annak, ami az imént, pontosan fél ötkor történt a második emelet kettes számú termében, ahol a f?nököm operált, az elkerülhetetlen felejtés tudata, a dupla nedvszívó felülettel bebiztosított önvédelmi vigasz, a legrosszabb fajta a vigaszok közül, mert bel?lem ered, én vagyok az, aki abban a pillanatban szerettem volna, ha örökre meg tudom ?rizni a képtelenség és a botrány minden bizonyítékát, ha meg tudom tagadni az élett?l a vattákat és a borogatásokat, és foltozgatás nélkül elfogadom, hogy minden elsüllyed a lábam alatt, miközben változatlan elszántsággal taposom a városi aszfaltot. „Szegény lány”, gondoltam együttérz?en, „a lelked mélyén milyen sokra tartod magad, és milyen tévesen, mennyire olyan vagy, mint bármelyik n?, csak épp az ? el?nyeik nélkül, igen, Hélène, az ? el?nyeik nélkül”. Mert a büszkeség a vesztemet fogja okozni, ez a hiúság nélküli büszkeség, a mozgásra, evésre, menstruálásra ítélt szobor keménysége. Önéletrajz? Á, nem, és épp a metróban, ilyenkor, ugyan. Egy kávét, egy kávét most rögtön. Az els? törlést, n?vérke, azonnal.
Mikor elhagyta a peront, hogy megkeresse azt a vonalat, amelyiken eljut a Saint Michel állomásra, a hordágyon fekv? fiú képe újra Juant juttatta az eszébe, bár Juant még soha sem látta meztelenül, úgy, ahogy ezt a testet, amelyb?l kiszökött a vér. De már kezdett?l fogva, azóta, hogy reggel, az anesztézia miatt, kötelez? látogatást tett a betegnél, akit majd délután m?tenek, volt valami az orra határozott vonalában, abban, ahogy le volt vágva a haja, a száját körülvev? finom, id? el?tti ráncokban, ami Juanra emlékeztette. Nem volt több ez a találkozás, mint a szokásos, barátságos szertartás, kapcsolatfelvétel, hogy szemügyre vegye, milyen a beteg, hogy reagál, de elég volt, hogy a fiú felüljön az ágyból, kinyújtsa felé csontos kezét, és udvarias figyelemmel hallgassa, amit mond, hogy nyilvánvalóvá váljék a Juannal való hasonlatosság, még azel?tt, hogy ugyanaznap délután, már meztelenül viszontlátta a m?t?ben, a fiú felismerte, amikor mellette állva kicsit lehajolt, hogy el?készítse a karját, és ugyanazzal a kissé feszült mosollyal, ahogy Juan szokott, rámosolyogott, és azt mondta: „Viszontlátásra”, csak ennyit, még a Pentothal fekete rohama el?tt, és nem azokat a hülyeségeket, amiket sok más férfi mond, akik egy unalmas „Igyekszem magával álmodni” mondattal, vagy ennek valamilyen változatával, próbálják leplezni a félelmüket. Aztán már csak a mozdulatlan arcél, miközben ? beleszúr a vénájába, a sápadt, mégis annyira tiszta kép, hogy a peronon lév?, bármelyik hirdetés elé tehette volna, és nyitott szemmel is látta volna, s?t, be is csukhatta volna a szemét, ahogy most tette, amikor odaért a peron széléhez, ahol az a kis lépcs? kezd?dik, amelyik elt?nik az alagútban, látta volna a másik, a szemhéja szédít? alagútjában, ahol felgyülemlett a könny, és hasztalan mosta a mozdulatlan, makacs profilt. „El foglak felejteni”, mondtam neki, „nagyon hamar el foglak felejteni, tudod, így kell, hogy legyen. Ahogy te, én is azt mondom búcsúzóul, viszontlátásra, és mindketten hazudunk, szegénykém. De most maradj még, van id?nk b?ven. Néha ez is a város.”
Imrei Andrea
Forrás: litera.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:34 :: H.Pulai Éva
