„…Mi egymásnak engedjünk meg.
Mindig voltak kik így jártak,
Mind megengedtek egymásnak.
Úgy fáj az én gyönge szívem,
Nem tom tied fáj-e vagy nem.
Fáj es annak mit tudsz tenni,
Mikor ennek így kell lenni.
S ha a tied úgy tud fájni,
Sohasem tudunk megválni.”
(magyar népdal)
Az éj közeledtével sok millió kis csillag halvány mosollyal ébredezni kezd. Ahogy a fény felett lassan úrrá lesz a sötét, derengésük a reménység ragyogásává válik. A tavak sejtelmesen megcsillanó hullámain megtörve az öröm forrásaiként szinte lebegni látszanak a víz felszínén. Örök harmóniát alkotnak ?k együtt: a tó és a csillag egymásban lelik meg önnön igaz valójukat, csak egymásban szépek és értékesek. A tavak boldogok, hogy ily csodálatos lények figyelik és ?rzik nyugalmukat, a csillagok pedig bennük látják meg az éj múlatlan báját.
Egy távoli kis csillag már az id?k kezdete óta éjr?l-éjre óvta a tavát, ki hálásan mutatta meg neki az ? ragyogását, s az éjszaka minden apró csodáját.
Azonban a csillagokat is eléri néha nyugtalanság. Így történt ezzel a kis csillaggal is. Egy ködös ?szi éjszakán szomorúság kezdte marcangolni a lelkét. Kétségek kínozták.
Tudja ? kell?képpen ?rizni a tavat?
Boldogságot ad számára?
É az ? ragyogása, az valódi megbecsülést kap?
Vajon elég szépnek tartja ?t a tó?
? pedig minden t?le telhet?t megtesz választottjáért?
Egyáltalán, vajon a megfelel? párját találta meg? Azt, aki mindent, ami fontos megmutat neki?
Egy ideje olyan gyakran érezte magányosnak és elhagyatottnak magát.
De nem merte fennhangon is feltenni kérdéseit. Nem akarta társát megbántani, de rettegett is a válaszoktól…
Számtalan éjszaka telt el így, a teher szinte fizikai fájdalomként hasogatta lelkét. Ahogy múlt az id?, mind jobban gyötr?dött, egész valója szenvedett kérdéseit?l, lelkiismeretfurdalás gyötörte.
A tó is érezte, valami megváltozott. Kérlelve nézett szerelmesére. Mi történik? Sejtelme sem volt, mi az a kimondatlan, irtózatos feszültség, mely kettejük közt vibrál, mely lassan megbénít mindent, ólmos súlyként telepszik minden pillanatra, érintésre, tettre…
Nézte csillagát: az hidegen, idegesen ragyogott vissza rá. Fénye elutasítón tükröz?dött az ? víz-testén.
A csillag sem értette, mi változott. Miért érez így? Mégsem tehet ellene… Kétségbeesést látott hitvesén is. Megrémült. Kábító bajsejtelmei beigazolódni látszottak? Kérdezni szeretett volna, de képtelen volt elmondani, képtelen volt megfogalmazni… Tanácstalan volt, félt.
Sokszor, nagyon sokszor érezte, el kellene mondani… Lehet, hogy egész egyszer?en csak meg kellene kérdezni… Aztán mégsem szólalt meg. Soha, egyszer sem. Hisz nem szabad így éreznie… Ilyesmivel vádolni, ezt kérdezni… Máskor pedig futni szeretett volna, menekülni, maga mögött hagyni a kérdéseket és a válaszokat… De csak némán, rémülten nézett tavára. Mégis, hogyan tovább?
Egy vad, viharos éjszakán, a felh?k és a mennydörgés zajának takarásában továbbállt, szégyenkezve, amiért képtelen bármit is mondani annak, aki örökt?l fogva párja volt, akivel együtt csodálkoztak rá a világ folytonos változásaira, aki már egészen más, mint azokban az id?kben, ahogyan már ? maga sem ugyanaz, mint akkor… Valaki, akit már nem ismert, nem értett…
Észrevétlen t?nt el. Nem tudta merre, hová indul, egy célja volt csupán: el innen… Maga mögött hagyni mindent, ami kínoz, ami fáj…
Ezer s ezer, eddig ismeretlen világ tárult fel el?tte. Nem gondolt egykori kedvesére, a múltat eltemette.
Minden érdekelte. Minden varázslatot újabb, s még újabb követett, káprázatot káprázat. Mindent látni akart. Érezte, valamit keres, valami hívja ?t… Türelmetlenül, mohón keresett, rohant. Semmi sem enyhítette az ?rt, amit annak a valaminek a hiánya okozott. Egyre inkább kínozta a magány. Mi az, ami ily nagyon vár rá? Merre, meddig kell keresnie? Tán sosem talál rá…
Sztyeppék, hegyvidékek, es?erd?k, sivatagok váltották egymást. Figyelt, tanult, és várt: maga sem tudta mire. Szomorú volt. Már nem volt kedve beszélgetni, csak keresgélt, kutatott….
És hirtelen, egyszer csak ott volt. Mintha mindig is neki, és vele lett volna. Édes hangon csilingelt, kedves dalokat énekelt, vadócként villantotta meg a csillag fényét. Csupa játék, kacagás… Tánc és dal, bújócska, ölelés… Kicsi patakocska, szeretnivaló kedves….. Mámor fogta el, ha ránézett: mindez az övé, s ? a pataké… Megtalálta! Vágyakozón itta minden mozzanatát.
S ekkor fagyott meg minden. Az a csillag, ott… Mit… a többiek… Mit csi…? Miért? De hát…
Menekült. Átverték, becsapták! Üresen, csupaszon, keser? szívvel állt tovább. De merre? Mindegy. Ment, akárhová, nem számított. Kijátszották, pedig szeretett… És az a dal, a kis patak dala, oly fájón égett szívében, már nem is volt szép…
Mégis szólt, s a kis csillag dalolt, sírt, vándorolt, bár nem volt már hová… Halványan pislákolt csupán, bolyongott csak céltalanul. Lelkében alig élt már valami kis remény, hogy valaha is otthonra talál. Hát ?neki nincs már helye a világban? Nincs, akit ? védelmezhetne? Senkinek sincs szüksége rá?
Hiányozni kezdett a kis tava. Az, aki mindig szerette, akivel örökt?l fogva egy párt alkottak. Akit?l elszökött, akit ? csúnyán otthagyott… Vajon mit csinál? Mi lehet vele? Senki sem vigyáz rá… Látnia kellett!
Rohanni kezdett… Az nem lehet hogy baj érte… ?t nem… soha…
És ha már talált mást, aki nem hagyta magára, aki ígéretéhez híven valóban örökké óvni fogja?
Ha nem bocsát meg, ha mást szeret már, neki akkor is tudnia kell, hogy jól van!
Közeledett. Kellemes, meleg érzés fogta el az ismer?s dombok, völgyek, fák láttán. Lassított, bár szíve vadul kalimpált. Istenem, istenem, irgalmazz, csak add, hogy jól van, várt rám, add hogy megbocsát… Könyörgöm…. Szeretem…
Amint meglátta, már tudta….
Akkor éjjel káprázó hullócsillag szántotta végig a mélykék égboltot.
Budapest, 2009. február 10. hajnala
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Kovács Nikolett