Berta Gyula : Halálos félelem

Világ életében úgy gondolta, hogy az ember léte, legyen az bármilyen kilátástalan is, mindenképpen jobb az elmúlásnál. Természetesen nem próbálhatta ki senki más életét, csak maximum megpróbálta más helyzetébe képzelni magát. Tudta, létezhet az emberi létnek olyan keserves formája is, ahol szóba jön az önpusztítás gondolata. Normális ember azonban nem tesz ilyet. Az elmúlás a gondolatok és az érzelmek megsz?nését is jelenti, habár… (ebben azonban nem bízhatott).

Ez vagylagos. Mit gondol vajon a haldokló? Az utolsó pillanatokban. Mit, amikor elméje felismeri az elkerülhetetlent. A visszafordíthatatlan elmúlást. Ezeken, az értelmetlen dolgokon rágódott, ezen a szép nyári napon. Vasárnap volt, munkaszüneti nap. Ráért, egyedül volt otthon, a családja elment a vásárba.

Minden vasárnap alkalmával van vásár. A tömeg kavarog az árusok sátrai közt. ? nem szerette az értelmetlen nyüzsgés eme formáját. Felesége és gyermekei igen. Megálltak a sátraknál, mindent megnéztek. Néha vásároltak.

Egyedül volt, kiült a kertben lev? fonott karosszékbe. Unatkozott.

A szürkül? szeretetnek nincs célja – gondolta. Mivé lesz egy kapcsolat az évek súlya alatt? Megismerik egymást örömmel. Kés?bb már csak megszokásból történnek a dolgok. Oda a szabadság mindkét részr?l. Már semmi sem a régi, lányai már egyre kevesebb segítségre szorulnak. Ez nem baj, örült a fejl?désüknek, sikereiknek, de mégis… Olyan jóles? érzés segíteni rajtuk, ha kell. Ha kell… Annyi mindent szeretett volna megosztani velük, a megismerés további örömeit… Az élet sodrása nem mindig egyezik az elképzelésekkel. „Szabad akarat”- puff neki. A kisebbik lánya is hamarosan végez az iskolában. A nagyobbik már csaknem feln?tt.

Rég volt már, amikor született. Feledhetetlen éjszaka… a nem várt problémákról mit sem sejtve délel?tt, munkahelyér?l telefonálva tudta meg az örömhírt. Hajnalban, gyalog mentek a kórházba. Felesége nem akart taxit hívni: „semmi szükség rá, ha mellettem vagy”. Ott kellett hagynia, a munkahelyét?l ilyen hajnali órán nem kérhetett szabadságot. Délel?tt született meg az els? gyermeke. – Kislány! – mondták a telefonba.

Nem bánta, örült neki. Nagyon örült. Kénytelen volt azonnal hozni egy üveg konyakot. Még nem volt ilyen helyzetben. A munkatársak miatt koccintani kellett.

– Igyál még! – hallotta, de már ott lapult testében az ideges rohanás. Látni, látni ?ket, minél el?bb…

Kicsattanó örömmel nyitotta a kórház nyikorgó kapuját. Nem volt látogatási id?, visszatessékelték.

– Jöjjön este 6-tól 7-ig! – tanácsolta a portás könyörtelenül.

Az utcáról szemlélte a szülészet ablakait, a kerítésen keresztül… a kerítésen keresztül! Már bent is volt, lehuppant a tulipánfák közé. Az osztályon, ahol szerettei immár ketten voltak, nem utasították el. A n?vér türelmét kérte: hamarosan jön az orvos. Várt. Úgy érezte, hihetetlenül sokáig. Az orvos szabadkozva kezdte:

– Nagyon szép kislány…Pihenniük kell, értse meg…A kislány jelenleg a gyermekosztályon van, nos ne ijedjen meg, inkubátorban, mert… komplikációk léptek fel…nincs baj, érdekl?djön a gyermekosztályon… – derült égb?l a villámcsapás.

– A feleségének ne beszéljen még err?l, nem lenne jó ebben az állapotban – hallotta.

Felesége mit sem sejtve, félig kábultan mosolyogva mondta:

– Kislány! Olyan szép.

Most nem mondhatja el. Megfogták egymás kezét.

– Mi a baj, nem is örülsz?

– De igen, olyan aranyos…

Feleségének pihennie kellett. Elbúcsúztak.

– Este visszajövök – mondta.

Nem jött vissza, sírt. Sírt már az utcán is hazafelé. Hitetlenként is fohászkodott. Éjjel 2-kor hangzott el el?ször a telefonban, hogy most már talán van remény. Nem hitte volna, hogy tud még ilyent: ismét elsírta magát.

 

Régen volt… Meg sem kellett volna talán n?sülni. Tanácstalan volt, mindig is szerette a családját.

Sokszor idegenként érezte magát köztük. Csak ? lehetett a hibás. Mit gondolhat vajon a haldokló? „gondolkodom, tehát vagyok”… még most is… ugye még most is?! De vajon van-e értelme mindezen dolgoknak, fontos-e mindez? Ilyen gondolatok közepette jutott elhatározásra. Most. És csak ennyi. Ilyen egyszer?.

El?vette régi válltáskáját és elkezdte a nélkülözhetetlen dolgokat megkeresni. Megértik majd, lehet, amúgy is sok rossz tulajdonsággal rendelkezett. A válltáska még gyermekkorából volt, ezt vitte magával általában, mikor öccsével még gyermekként erdei kirándulásra indultak nagyfiúsan, kerékpárral, szalonnával, csúzlival és egy közös használatú t?rrel. Emlékezett, a nagyapjától kapott huszár-kardból sikerült keservesen sokára levágni egy darabot. Ebb?l készült a t?r. Dédapját – aki még huszárként használta – sohasem ismerte. A születését követ?en nem sokkal meghalt. Valaha úgy tartotta, az ember az életét semmiképpen ne dobja el… talán még nyomorékként élni is jobb, mint sehogyan sem… Megborzongott a gondolattól. Szalonnát most nem csomagolt.

Lánc után kutatott, majd megtalálva gondosan összetekerve tette a tarisznyába. Emlékezett egy hosszú kengyel? lakatra. El?került. Nehezen, de be tudta rakni a lánc mellé. Régi kirándulóhelyükön vasút szelte át az erd?t. Három kocsiból álló szerelvény közlekedik, mindhárom piros. Elindult vállára akasztva tarisznyáját. Meger?ltet?bbnek t?nt a poros ösvény kaptatója, mint várta. A Nap is egyre magasabban járt.

Lehet, hogy hibás döntés! Hamarosan hazaérkezik felesége és lányai. Lehet, hogy nehezebb lesz nekik, talán nem. ?szintén sajnálni kezdte ?ket. ”Egyedül születünk, egyedül halunk meg”. Még nem kés?. Vissza kellene menni és a pince ablakán észrevétlenül berakni a kellékeket. Senki sem jönne rá. Az élet menne tovább, mint ahogy eddig is tette…

Nem! Már… nincs… Zihálva kaptatott fel. Err?l a helyr?l leereszkedve eléri a völgyet, a síneket.

Ennyire még sohasem sajnálta magát. Jó lenne újból kezdeni mindent. A talpfa alól kiszedte a murvát, hogy a láncot áthúzhassa. Így már befért a lánc. Áthúzta, majd dereka körül szorosan áthurkolta. Le kellett feküdnie a sínre, a lánc végét így helyezhette csuklójára. Csupán jobb keze maradt szabadon. Lezárta a lakatot, majd a kulcsot eldobta. A kulcs nem messze fennakadt egy ágon. A délutáni ver?fényben elviselhetetlenül csillogott. Ilyentájt szokott a vonat itt átrobogni. Most késni látszott.

Úristen! A lánc fájdalmasan szorított. Nincs visszaút, ébredt rá. Mégis valahogyan el kellene érmi – talán a lábával – a bokrot. Ha leesik a kulcs még id?ben, kiszabadíthatja magát. Ha szerencséje van, sikerülhet! Megpróbálta lábát a bokor közelébe helyezni. A lánc er?sen tartott. Ez lehetetlen! Nem gondolta komolyan! Ez nem történhet meg! Reménytelen volt a próbálkozása, az izzadtság patakokban folyt róla. Se közel, se távol senki, aki segíthetne. A vonat szerencsére késni látszott, talán jön valaki erre, talán van esély…

Sötét árny jelent meg, szerencsére a bokrok el?tt, a sín melletti keskeny ösvényen. Arcát a Nappal szemben nem lehetett felismerni… azonban vállán hatalmas kaszát cipelt, könnyedén… Tehát mégis igaz! Hinni kellett volna! – villant át. Már biztos volt benne: a Halált látja, élete utolsó pillanataiban…

A kaszás már csak néhány lépésre volt. Ahogy közeledett, emelte le válláról a kaszát. Így kell bevégezni… Messzir?l a fém csikordulása hallatszott…

– NE! MÉG NE! A lányaim, a feleségem!

– Ej, ej!- mondta, miközben letette a férfi mellé a sínekre a kaszáját. – Magát jól helybenhagyták, úgy látom.

– Biztos nem idevalósiak voltak… Ilyen halált kieszelni!? Szemét dolog! Éhen, szomjon halt volna, ha nem jövök ma a tanyára… Még jó, hogy nem két évvel ezel?tt…Akkor még a vonat is elcsapta volna…szörnyethalni a kerekek között…

A kasza nyelével kifeszítette a láncot a korhadt talpfától, a lánc kiszabadult.

 

Fáradtan ébredt fel, vállát törte a fonott szék. Csapódott a kapu. A családja érkezett: felesége és lányai, nagy nevetéssel:

– Elaludtál Apu? Ébreszt?!!

 

Legutóbbi módosítás: 2009.02.02. @ 14:22 :: Berta Gyula
Szerző Berta Gyula 0 Írás
Műszaki végzettségű, irodalom és művészet-kedvelő ember vagyok.(amikor forró nyári napon ködszerűen szurkálja bőrödet az eső; amikor segítséget kérnek és nem tudsz ellenállni...-az az én nevem)