Mi a magány?
Dohszagú szekrény,
hol idegen illúziók
a lámpa lógó drótbelein
csüngnek
kibicsaklott nyakkal,
s ha az ég s?r?,
sárga napkonyakkal
itatja a folyót,
s foltos fénygolyót
görget a boltívek mellett,
majd áruló csodaszerré lesz,
mi tegnap
a túléléshez kellett.
Nincs világosság.
Kábán kacsint az öngyújtó lángja,
ha huszadik cigarettád gyújtod;
sem selymes segédkéz,
mi a pajzson áttörne,
hát önmagadnak nyújtod:
a delírium
repedt, rágott körme
mocskos mámorba mar.
Csábít:használd ki még most,
mert nyers b?rre nyílik a rost,
és beheged hamar.
Nincs zaj.
A város átvágott
hangszálakkal tátog.
Tet?in borszín? a bádog.
Kezek, lábak,
sorvadt sminkarcok,
bódult buszok
ömlenek ki rajta.
Örök csatatér:
várnak az ádáz
pillantás-harcok,
míg hízik a nyáj
és sorvad a pajta.
Nincs cél.
Lépéseid ostyaként omló
lépcs?kre hányod.
Tán a dombokon
lejárod táguló talányod,
miel?tt a támolygó
tükörkép önmagadba törne,
és száz apró szilánk
szemenként gyötörne.
Nincs az érzés.
Szikkadt szemed
a plafon sivatagán virraszt.
Könnyeket önt
a túlcsorduló ünnep.
A napok néma
megszokássá sz?nnek,
s a párkányról gúnyosan
bámul a feledés.
Nem jön be.
Ennyi a csók:
csak képzelt
valóság-temetés.
