Mikor majd a szentek dúdolják
csillagtalan magányukat,
és az égi zsoltárok szólaltatják meg
a földi haranglábakat,
a soha nem háborgó kék-óceánon
némán hullámzik a mennyei örökkévalóság.
Te is ott állsz a kórusban,
s mikor felkerül az utolsó gömb is a fára,
és imánkat morzsoljuk érted, értünk,
mindazokért akik nem lehetnek velünk
szívünk álommal terített asztalánál,
te hallani fogod a csendszólamú harangokat.
De már te sem vagy egyedül,
anyád, apád is melléd fonta lelkét.
És én egy pillanatra az égre tárom két kezem
kutatva a mennyei fehér hasadáson,
tenyeremben érzem súlytalan tested.
Mert hiába a végtelen,
felhők sűrű ködébe szorult hiány,
felismerem arcod bármerre jársz
ezernyi, satírozott álom-lélekből is.
Hisz kezedben tartod azt az utolsó napot
és milliónyi csillagot ölelsz magadhoz,
mert lelked ártatlan bolyong eltévedve,
keresi a fényt egy megrajzolt keretben.
De nézd, itt lenn a földön ma este
halvány árnyékként lépeget a tél,
a földi fények nem hazudnak,
az álmok igaz meséket súgnak.
Gyere, hozd le nekem a csillagokat,
a napot, és a holdat,
öltöztesd fel áldott ünneplőbe
egykor szilánkokra tört árva szívem.
Ülj mellém,
hajtsd vállam gödrébe könnyező arcod,
sírj csak, sírj, zokogj angyalom.
Hunyd le pillád,
álmodj te is fenn boldog karácsonyt.
Majd bújj vissza lelkem mélyébe…
tudod, jó volt veled lélegezni egy pillanatra
ebben a fahéj illatú ezüstcsendben…
„Apám, áldott, békés ünnepeket a mennyben.”
Legutóbbi módosítás: 2008.12.23. @ 15:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
