Párizs
Párizsban én félni tanultam.
Mindenki más fényért megy oda ebb?l a tízmilliós magyar poliszból, amelynek lakói széltében-hosszában ismerni gondoljuk egymást, leginkább abban a sz?k rétegben, ahol mozogni vélünk. Leveg?ért, felszabadító könnyedségért megyünk a Fény Városába; mindazért, aminek már itt bennünk kéne lenni, különben csak testetlen nosztalgia, esetlen ugrabugra, idegen nyelv, amelynek akcentusa érthetetlenné teszi valamennyi próbálkozásunkat a „bennszülöttek” el?tt.
– Most aztán istenigazából laza vagyok! – rögzítem le magamban.
– Miért görcsölsz? – kérdik.
Nem azért, mert ’56-os nagybátyám azzal fogadott – még kamaszként –, hogy Párizs egy mítosz, nincs is ilyen, egy piszkos szajha, semmi több, csupán a hülye magyarok fújják föl annyira.
Párizst mindenki maga teremti. Metafizikai honvágyunk helye. A befogadó N?, aki nem kérdi: honnan, minek. Végtelen türelm?, mint Anya, aki elnézi fia ?rültségeit, titkon még örül is a kis különcnek. Azilum, menedék, templom. A „Bármi megtörténhet városa”. „Itt mutatod meg igazi arcodat” – sugallata. Ezért éltél.
A mai Paris-ba sosem juthatsz el. Ismerheted a régi magyarok megrágta Párizst és azokét, akik ?ket idézik; de mai nincsen.
Én is laktam a Gare de l’Est-en. De nem a hotelban, mint Ady, inkább ahogyan Kassák lakott volna. A pályaudvar bels? lépcs?jénél. Hátizsák, hálózsák, interrail-igazolvány az esetleges éjszakai hivatalos felriasztók leszerelésére, hogy kérem, mi itt csak pihenünk, hiszen hajnalban valóban indul egy vonat, ami olthatatlan vággyal, éppen minket akar elröpíteni magával.
Nem aludtam. Talán az izgalomtól. Útitársam megágyazott egy gyakorló clochard eleganciájával és rutinjával. Led?lt oda, amerre párizsi csótányok s?r? hadai szedték kés?bb ízelt lábaikat – és elaludt.
Írni próbáltam, azután lemosni magamról a piszkot: luxusfered?zést végeztem – a vécésnénit kijátszva – a mosdóban. Az egyik budiból éktelen spanyol káromkodás. Visszaszólok. Fölszakítja az ajtót, kijön félkész állapotában, fojtogat vagy ölelget.
– Végre valaki, aki nem francia – mondja. Részeg. ?croat. Nofene! Déli szomszéd.
– Usztasa? – mindent beismer. Szídja Titót, és mindent, ami e vécét?l keletre van. A körmét mutatja. Nincs körme. Kitépték. Odaát.
– Beszélhetünk oroszul vagy spanyolul – próbálkozom.
– Oroszul?! Te orosz vagy?! – nyakamnak esik.
– Nem látod? Én vagyok Nyikolaj Szergejevics Hruscsov, csak kissé jobban fésülve.
A fojtogatás átmegy ölelésbe. Nem tudom, melyik a rosszabb.
– Vigyázz, ökölvívó voltam, súlycsoportomban csak az Európa-bajnok tudott legy?zni! – emeli fel Gogol Köpönyegéb?l ismert gyermekfej nagyságú öklét.
– De most részeg vagy – kockáztatom meg.
Újabb jogtalannak érzett fojtogatás, ami oldódik, amikor bizonyságát próbálom adni magyar mivoltomnak. Hazámfia eleddig nem akadt, aki hálásabb lett légyen II. Rákóczi Ferencnek, a nagyságos fejedelemnek. El?húztam féltve ?rzött ötvenesem, amelyen kólát vettem volna hazafelé a vonaton, íme bizonyság Isten el?tt…
– Ez… dollár… – gyanakodik.
Rákóczi kései utódai nem is lehettek volna hálásabbak másnak, mint én, e zavaros egzisztenciájú lénynek. Olyannyira magyarnak nézett, hogy már úgyszólván amerikásnak. Végül, kibontakozva a menetrendszer? fojtogatás és ölelés bens?ségességéb?l, csak-csak elfogadtuk egymást; megbékéltünk és áldoztunk a proletár nemzetköziség hevenyészett oltárán. Megkezd?dött ámokfutásunk.
A restiben sebtiben bemutatott egy állítólag „spanyol eladólánynak”, akinek foglalkozását értelmezni, amiként nemzetiségét meghatározni, szintúgy kizárólag a fizet?képes kuncsaft igényét?l függött.
Ivás. Egyre józanabbá váltam, egyre er?sebbé, ami kifejezetten használt, hiszen tartani kellett a croátot.
– Gyere, megmutatom Párizst!
A rue Faubourg st. Martin tájékán egy csatornahídon támogattam át, ahol kis híján én estem a vízbe. A hidacskán egy fehér ruhás, kalapos n? festett! Persze ki más lenne, mint angol n?, és természetesen Turner modorában pingált, de éjszaka! Mentségére legyen mondva, fényb?l akadt, meglehet?sen. Tovább! Sánta ördögömmel próbáltam minél messzebbre elkerülni kies szállásunk környékét, hiszen kiszámíthatatlannak látszott; ez még képes bakancsával belerúgni az állomás lépcs?jénél alvó arcába.
– Gyerünk, gyerünk!
Valami teraszos éjszakai iddogáló. A horvát premier plánban lepisál egy Jaguárt.
– It’s a very fast car – bugyogja, miközben én, akár egy mutatványos kalapozó szárnysegédje, körüljárom az illusztris hely közönségét és a világ legmegnyer?bb hangján bizonygatom:
– A barátom kissé részeg.
A puhány burzsoákban semmi dadaista érzékenység, és ahelyett, hogy ?k is beálltak volna a sorba, inkább ránk küldik az egyik kidobóembert. Elsietünk, t?lünk telhet?en.
– Te kommunista vagy? – kérdi két lihegés közben a már alig délvidéki.
– Hát, mit mondjak, talán inkább ifjúkommunista – kísérelem meg. Újabb fojtogatás.
– De párton kívüli! – a szorítás enyhül.
– Akkor lepisáljuk a Royce-okat, oké?!
– Jaj! – statisztálok. Akad kett?, azon megosztozunk. Vörös Machiavelliként: mindent a cél érdekében! Elfér. Végül is kutyából ugyancsak sok jár erre. Konkurencia.
A magam részér?l igyekszem beleolvadni környezetünkbe. Egyre távolodunk a Gare de l’Est-t?l. Ahogy kísér?m, avagy kísértetem elméláz, uccu neki, vesd el magam!, a maradék agytekervényeimben ?rzött kép alapján – vissza az állomásra.
Ember sincs errefelé. Enyhén lejt?s úton igyekszem, négynapos borostámat sárga kapucniféle árnyékolja – akár egy inkvizítor –, de a szívem egy harangvirág. Bárki megölhet. Nem kell velem elszámolnia senkinek. Mi tartja vissza e gigászi városban az idegeneket?
Utolérek valakit igyekv? lépteimmel, és ez a férfi, egész feln?ttforma, hátrasandít, érezhet?en megijed, valósággal futni kezd. Megrémült valakit?l. Hátranézek. Senki. Úristen! Ez el?lem fut!
Az állomás ajtaja tárva-nyitva, nem úgy, mint napközben. Útitársam kelttészta képpel alussza az igazak álmát.
Vonat áll meg. Tucatnyi rend?r, még több félvér és néger száll ki, kék szín? egyen-kezeslábasban. Mintha valami hosszú drótra lennének bilincselve. A hajnali szállítmány.
Nem megy az alvás. A croat nincs köztük. Én sem.
Legutóbbi módosítás: 2008.10.01. @ 19:37 :: Petz György
