Mondják – már vagy ezerszer hallottam –, hogy az utolsó vonat, amelyik még kijuthatott volna ebből a világból el sem indult. Ez persze csak egy aljas hazugág. Nem tudom ki terjesztette el. De talán jobb is így. Nem kell mindent nagydobra verni.
Még időben kiértem a pályaudvarra. A szerelvény még benn állt, az egyik középső kocsiba szálltam fel, mert tudtam (tudtam? azt beszélték), hogy az elején és a végén lévők a legveszélyesebbek.
Mind többen és többen érkeztek, zsúfolásig megteltek a fülkék. A kisebb gyerekek a szülők ölében, a nagyobbak a padlón, néhány bátrabb a csomagtartón. Még mindig jöttek… A vonat teteje üres volt, azok után már, amik addig történtek senki sem merte megkockáztatni, hogy felkapaszkodjon.
Pontosan indultunk. (Tudom, mert megnéztem az órámat.) A gőzmozdony hosszan füttyentett és a szerelvény végre megmoccan. Igen! Gőzmozdony volt. A híresztelések villanymozdonyról, meg Dieselről szólnak, de… áram akkor már rég nem volt. Gázolaj meg honnan lett volna?
A nyitott ajtók lépcsőin még kapaszkodtak néhányan, kétségbeesve igyekeztek feljebb tolakodni. Őket az első kanyarnál mind lerugdosták. Hatan-heten még futottak a döcögő szerelvény mellett és ordítoztak, rimánkodtak, hogy engedjék fel őket, de idővel sorra lemaradtak. Be kellett zárni az ajtókat, mert egyébként esélyünk sem lett volna.
Lassan araszolgattunk felfelé a hegyre. Olyan csend volt, mint egy kriptában. Később néhányan mormogni kezdtek az orruk alatt: imádkoztak. Az összepréselődött hústömeg minden zökkenőknél lendült előre, hátra, előre, hátra, előre, hátra…
A folyosón mocorgás támadt, majd a fülke ajtajában megjelent egy egyenruhás férfi, egy kalauz. Nagy nehezen kirángatta az ajtót, és beüvöltött: „Kérem a jegyeket!”.
Először mindenki megdöbbenve nézett rá, de egy kis idő múlva többen is kotorászni kezdtek a zsebükben, táskájukban. Sorra kerültek elő a jegyek. Megmondom őszintén: bennem fel sem merült, hogy jegyet váltsak. Az rendben, hogy honnan indultunk, de hát mi a célállomás. Mit mondtam volna, hova kérem a jegyet? Egy másik világba?! És egyáltalán, hogy határozták meg a távolságot, a kilométert, meg, hogy mennyit kell érte fizetni? Amikor a mellettem álló nő jegyén megláttam mennyibe került…
A kalauz miközben szép sorban leellenőrizte mindet, időnként sandán felém pillantott. Amikor már mindenkivel végzett egy darabig várakozóan nézett rám, majd határozott hangon így szólt: „Jöjjön velem!” Mindenki úgy bámult rám, mint egy rablógyilkosra.
Mit tehettem volna? Követtem. Először arra gondoltam, hogy le akar szállítani, de tudtam, hogy nincs megálló, a szerelvényt meg nem állíthatja meg, mert akkor kifutunk az időből, és… legfeljebb kidobhat a mozgó vonatból, mert magamtól ki nem ugrok, az biztos (bár amilyen lassan haladtunk szerintem semmi bajom nem lett volna).
Hátrafelé indultunk. Vagy félórába telhetett mire átvágtuk magunkat az utolsó kocsiig. Az nem fülkés volt, átláttam az egészet. Csak néhányan ültek benne, két nő és öt férfi. Talán máshol nem találtak helyet, most meg itt rettegnek, hogy mi vár rájuk – gondoltam. De nem látszott rajtuk semmi félelem. Inkább azt mondanám, hogy gyanakodva méregettek.
A kalauz levágta magát az egyik kettős ülésre és elvigyorodott: – Itt legalább kinyújtózhatunk.
Leültem vele szemben. Hallgattunk. Hallgattunk.
Egy idő után megszólalt: – Szóval maga is rájött?
Ráhagytam, bólintottam.
Az állandó sustorgásból kiderült, hogy a többiek mind ismerik egymást. Nem nagyon értettem miről beszélnek, csak néhány hangosabb fél mondatott csíptem el: „Jut is, marad is!” „Már megint azt a mocskos zsákot…” „Aztán gyorsak legyetek!”
Felértünk a hegy tetejére, a szintjelzésig. Az órámra néztem, pontosan érkeztünk oda, másodpercre pontosan. A szerelvény meglódult, elindultunk lefelé. A kalauz egykedvűen feltápászkodott és kiment az előtérbe. Nem láttam mit csinált, háttal ültem neki. A vonat már annyira gyorsan száguldott, nem is értettem, hogy maradhatott a sínen. De hát pontosan ez volt a lényeg az egészben: a sebesség! Tudtam jól, de azért összeszorult a gyomrom. El is fordítottam a fejem az ablaktól, hogy ne lássam az elrohanó tájat. Emlékszem az járt a fejemben, hogy jobb lett volna sötétedés után indulni, mert akkor abból az eszelős száguldásból nem láttam volna semmit. Csakhogy akkor meg már késő lett volna elindulni.
Egyszer csak egy férfi lépet be. Egy pillanatig nem ismertem meg: a kalauz volt, csak másik ruhában, valamiért átöltözött.
– Készülődjetek! – szólt a többiekhez.
Csörömpölés támadt. Az ülések alól, a bőröndökből mindenféle szerszámok kerültek elő: gereblyék, csáklyák, feszítővasak. A „kalauz” vezetésével hárman kimentek az előtérbe és…
A kocsi nagyot rándult, majd láthatóan lassulni kezdett. Nem értettem, mi történhetett, utánuk mentem. Megdöbbenve láttam, hogy lekapcsolták a kocsit a szerelvényről és az már vagy harminc méterrel előttünk járt. Időnként a kalauz jelére kézzel fékeztek, mind jobban lemaradtunk.
Annyira lemaradtunk, hogy nem is láttunk semmit, csak hallottuk. Utána még vagy egy óráig teljesen süket voltam. Talán jobb is volt úgy. Sejtettem, hogy mi történt, a látványra is próbáltam felkészülni, de… A mozdony első harmada hiányzott, az még átjutott, a szerelvény meg… megcsúfolva a fizikát, összepréselődött legalább a felére. Aztán láttam mire valók a feszítővasak, és csáklyák.
A sín mentén gyalogoltam vissza a városba.
Ja! Én is összeszedtem egy maroknyi jegyet. Az állomáson szó nélkül visszaváltották mindet.
Legutóbbi módosítás: 2022.01.19. @ 19:15 :: Bereczki Gizella - Libra