Csillag Endre : Kéretlen elő-szüret

Nagytiszteletű Sipos Károly házi kertje lenyúlt a Berek kert alá, pontosabban az azt egykor körbe ölelő láprét pereméig, ami emberemlékezet óta szikes pusztaságként övezte magát a szigetként kiemelkedő veteményes, gyümölcsös kertet.
Itt játszottunk, meséltünk meg sem történt eseteket: ki tud nagyobbat hazudni.
Máskor száraz göröngyöket góráltunk, ki tud messzebbre hajítani. Ha jól emlékszem ebbe egyszer Irénke is betársult, aki nem volt osztálytársunk, viszont fiúsítva lett.
Ha ebbe is beleuntunk, akkor cukorspárga végére mintegy tíz mm átmérőjű szurokgalacsint gyúrtunk, és a libalegelő gyér növényzete között gyakori lyukak valamelyikébe addig-addig eresztgettük lefelé a „csalit”, amíg a luk legalján csücsülő, egyre dühödtebb cselőpók bele nem vágta mindkét csáprágóját a szurokba. Ilyenkor kirántottuk őkelmét, és versenyeztünk, kié a legnagyobb. Aki nőstényt „fogott”, bízvást reménykedhetett a dobogós helyezésben.
Ezt sem lehetett a végtelenségig csinálni, és a pókok visszaengedése után, labdázni kezdtünk. Sportszerünk csekély átmérőjű gumilabda volt, minden minta nélkül, még békebeli, igen rugalmas anyagból. Máskor magunk készítette rongylabda.
Általában egy kapura játszottunk, aminek a széleit nem a lerakott gúnyánk képezte, hanem szikes földdarabok. Ugyanis általában egyetlen klott gatya képezte felső ruházatunkat. Igaz, némelyikőnkön vékony trikó, esetleg ingféle is előfordult.
Sokat veszekedtünk, vitatkoztunk gór (gól) volt-e a lövés, vagy „kipattant” a kapufáról, esetleg elment annak külső oldala mellett.
Lássuk, kikből állt a „válogatott” csapat: Endre, Feri, Gyuri, Imi, Jóska, Sanyi és még vagy hárman, akiknek a nevére nem emlékszem, mert nem egy osztályba jártak velünk. Ez utóbbiak a „meccs” után el is szeleltek.
A játéknak – dél körül – az vetett véget, hogy a laszti berepült, egy ki tud magasabbat rúgni akcióban, a nagytiszteletű lelkész úr kertjébe.
Sorsot vetettünk, ki menjen be a labdáért, és ha már bemegy, ugyan dézsmálja már meg a Károly bácsi csemegeszőlő lugasát, egy kóstoló erejéig, hiszen a színes fürtök olyan csábítóan mosolyogtak ránk.
Szegény Imin, vesztére, lévén tejfehér bőrű, rövid ujjú ing volt. Ezért az „ingesek” közül rá esett a választás. Iminek semmi ellenvetése nem volt. Ellenkezőleg. Szívesen, hősi feladatként vállalta a kalandot. Fel sem ötlött bennünk, amit teszünk, bizony, lopás.
Feri meg én felhúztuk a drótkerítés alját addig, hogy Imi beférjen alatta. Az első feladat a labda megkeresése volt. A szert Imi hamarost ki is dobta, gazdája nem kis örömére.
A lugasról lekapkodott nagy sietve vagy három, négy szép fürt szőlőt, és berakta azokat a gelebébe.
Mi ott várakoztunk, kiengedjük a „meghízott” hasú Imit a kerítésdrót alatt. A kerítés ugyan roggyant volt, de nem annyira, hogy Imi kiférjen a szőlővel együtt a drót alatt, mert igyekezetünk ellenére sem tudtuk azt eléggé megemelni.
A fürtökből bizony szőlőlé lett, mert Imi hasmánt kúszott ki a kertből. Mindannyian féltünk, meglát bennünket a nagytiszteletű úr.
Az ott maradottak jól kinevettük pajtásunkat, aki viszont nem volt virágos kedvében, ugyanis a bokájáig csorgott a szőlőlé. De végül, a sokk múltával, ő is jókorát kacagott.
Akadt köztünk valaki, aki úgy vélte, ez az Isten büntetése. El is szégyelltük magunkat, amit aztán gyorsan elfelejtettünk.
Nekem most jutott eszembe, és nem vagyok kimondottan büszke az esetre.
Legutóbbi módosítás: 2021.10.12. @ 20:48 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 162 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.