Kozák Mari : Gazdag vagy szegény

 

Pőrén jövünk s megyünk ruha nélkül
nem viszünk magunkkal mást
csak utolsó mosolyunk
melyet ráragyogtatunk a jóra
s betakarjuk vele hazug szavunk
magára hagyva múltunk
és velünk veszett bolond tegnapunk…

mert pőrén jövünk üres kezekkel
majd tanulunk szeretni tán adni is
néha gyűlölünk és félve élünk
máskor arcot cserélünk
térdelünk éjjel és nappalon át
hamisan vallunk egy életen átall
s vágyjuk az elérhetetlent…

és örülünk a víznek – arcunk mosó
selymes esőnek – a szélnek hajunk
kócolónak – falatka kenyér ajkunk
ha csókolja – áldjuk a kezet
és feledjük a fázós-szomorú évet
kabátunk velünk nevet
s térdre kényszerít az emlékezet…

pőrén jövünk s megyünk sietve
nem érdekel kincs valaha szerelem
lopott rang szerény semmi
egy érintés elhallgatott vallomás
üres tekintet égre küldött áldás
nem tanultunk meg ölelni – hazudjuk
nekünk jó a semmi…

csak élünk csak félünk csak vagyunk
csendben – egyedül halunk
nem számít a van és a volt nekünk
elvész hatalmunk és elvész hitünk
gazdag vagy szegény – egyre megy
a fekete föld majd betemet…
csak a becsület – no az nem mindegy.

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 117 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.