nekem engedelmeskedett élet és halál
csendben figyeltél egy meggyfaágról
megformált rajtam keresztül a sár
még évek voltak hátra a délutánból
felnéztem, de nem láttam túl a fán
szeretethiányom: éretlen gyümölcs
a pincében lyukakat fúrt apám
túl késő volt, hogy a csendet túlüvöltsd
ajtó csapódott – lefújta talpadról a port
halk sírdogálás édesgetett a házba
anyám folyton arra gyakorolt,
hogy hogyan szeresse azt, aki megalázta
és akkor megláttalak: épp a hajadba simítottad apám arcszeszét
olyan illatod lett, mint egy szép emléknek
anyám elsírdogált egy tanmesét
a lámpáink egész éjjel égtek
több mint tíz év eltelt, mire újra láttalak
te páncélteremből megszökött hiány
langyos tavaszi szél fújt a Vár alatt
szerelmet jósolt egy tenyérjós cigány
és hirtelen mindenhol téged láttalak
együtt gyűjtöttük a felnőttek elfolyó idejét
együtt filozofáltunk betequilázva
és mire a felnőttkorom ideért
többször belehaltam a kezdeti lázba
aztán mint egy lázálom, eltűntél hirtelen
mégis követtelek, átgázolva magamon és másokon
túl gyenge voltam – senki sem bírt velem
az üresség átütött a tetoválásokon
te lettél egy személyben a családom
családi birtokunkon ékszer volt a tó
felszínén a fiunk forgott kacsalábon
csak a gyávaságom volt kézzelfogható
végül elengedtelek
de tudom, hogy ott vársz a meggyfák alatt
valakire, akiben nagyobbat tudsz csalódni
sosem felejtem el, amikor először megláttalak
azt mondtad, hogy csak a hiányod maradhat valódi.
