Talán angyalszárnyon szállt át
a Kárpátok öblén Árpád,
s onnan föntről szíve látta,
ölbe ölelt a hazája,
s mert e tájék lelke égi,
körülzárja, bekeríti.
Hegyek őrzik jussolt titkát,
a folyói megitatják,
földje kemény, Isten-áldott,
megtermi a boldogságot.
nem is úr és nem is szolga,
mintha az ég fia volna,
felhőkből szőtt imát hallgat,
s megkeresztelték magyarnak.
