Serfőző Attila : Szenteste elé /2018/

 

Ha van kérdés, ami így karácsony környékén nyugtalanítja az embert az az, hogy vajon mennyibe fog kerülni a szeretetünneppel járó hajcihő.  A fenyőfa árak azon a bizonyos lélektani határon már rég túlszárnyaltak, nem beszélve a minden évben vásárolandó (ugyanis a tavalyi valahova megint elkeveredett) karácsonyfatalpakról.  A bevásárlóközpont előtt didergő szaloncukor-akasztó árus kinevetett, amikor alkudni merészeltem a portékájából, s hangosan megjegyezte, hogy az általam kínált árért venne ő is tőlem néhány ezer darabot.  Megsemmisülten kifizettem a kőbevésett összeget, hiszen a fene se akart egész délután drótot hajtogatni.

– Ön az?- kérdezte a fürgeujjú fickó, s a közben még rám sózott csillagszórókat az akasztókkal együtt egy papírzacskóba csúsztatta. – Nem tudom, kire gondol? – makogtam, miután a tasakot gondosan a táskám aljába helyeztem.  – Na, ne mán!- felelte – nem lehet, hogy elfelejtettél – vette nyomban tegezőre, és hogy nyomatékot adjon a mondatának, barátilag néhányszor hátba veregetett. Kimondottan allergiás vagyok arra, ha idegenek hátba veregetnek, s ennek a rossz szokásomnak ott nyomban hangot is adtam.

– Nézd, barátom- mondta csendesen-, anno egy csapatban húztuk az igát, de látom, te már kinőtted a magamfajta népeket, neked smafu a régiekkel néhány mondatot váltani. Te már úgymond egy kiváltságosabb kaszthoz igazoltál. Lerí rólad, nem efféle prolik között töltöd a napjaidat, elvégre mélyen áthat a drága parfümillat és nyilván az órádat sem a sarkon feketéző kínaitól vásároltad.

Restelkedve töprengtem, vajon ki lehet ez a kopott fazon…

Egy bizonyos kor után az emberek többségét számtalan ismeretlen-ismerős arc lepi el.  Olyanok, akikről még pontatlan információról sem rendelkeznek, s ezzel a fizimiskatengerrel nem tudnak mit kezdeni. Ámde az emberiségnek van egy vékonyka rétege is, aki mindent és mindenkit a mélyébe kódol. Emlékszik a legapróbb szösszenetekre, akár a gyerekkorból is, majd erről hosszú szimpóziumot tart egy-egy baráti összejövetel alkalmával. Nyilvántartja úgy az elváltak, mint az elhalálozottak névsorát sőt, néhány kifinomultabb egyed, hogy jól informáltságának hitelességét alátámassza, egypár fotóval is készül.

– Köszönöm a rendreutasítást – jegyeztem meg nyersen, s mielőtt szóhoz juthatott volna, faképnél hagytam.

Beugrottam néhány helyre még ezt azt elintézni, tankoltam is valahol, ezúttal érdekes módon nem a megszokott kútnál (!)  A fickó motoszkált az agyamban, a lelkem békéje az istenért sem akart helyére billenni. Felbolygatta az általam kreált nagybetűs rendet, s nyilván e káosz végösszege minduntalan hamis lett. Már bántam, hogy nem faggattam ki az ismeretségünk honnan létét illetően.  Sajnos, az alfák reflexe dolgozott bennem ott, írd és mondd, nehogy rám ragadjon ez a jött-ment!

Egész úton azt morzsolgattam magamban, hogy életem melyik szakaszában „törtük együtt a követ”.  Ki lett zárva az óvoda és az általános iskola, odáig nincs az az elvetemült  emlékezet, (egy bizonyos koron túl) amely képes arcokra és az események akkori folyására emlékezni.  A szüleim Berlinben voltak külszolgálaton, tehát abiturient a messzi germániában lettem.  Miután visszatértünk honunkba, apám segítségével, vagyis inkább ráhatására, próbálkoztam az orvosin.   Három szemeszter elvégzése után a tanáraim melegebb éghajlatra tanácsoltak. Persze ezekkel párhuzamosan nagy elánnal sportolgattam, mint minden ifjú titán, s persze a haza védelméből is bőven kivettem a részemet, bár abban nem sok köszönet volt. Néhány munkahely átvészelt, de mivel az alkalmazotti státusztól viszketegségem lett, kitaláltam egy szisztémát, amitől az ember boldog és sikeres lehet.

A „Dolgozz keveset – nem érhet baleset Bt.” bejegyeztetése után teljes jogú cégvezetővé vedlettem. Egyelőre az alkalmazotti státuszt is én gyakoroltam, mivel az előállítandó termék szellemi irányultsága ezt követelte meg. Szülői segélyből béreltem egy zsebkendőnyi irodát, ami a korábbi bérlő lelécelése miatt, bútorozottnak volt mondható.  Kanapé, két szék, s egy szebb időket látott íróasztal. Volt telefonkészülék is, de csak mint díszlet, ugyanis a vonalat erős adósság terhelte az említett elődöm viharos üzletvitele okán.

Nap mint nap csak azon törtem a fejem, hogy mi lenne az az eget rengető, amit még senki soha nem talált ki, pedig ott hever a szemünk előtt, csak épp’ meg kellene látni. Közeledett az évvége, már a fenyődíszek garmadájától roskadoztak az áruházak polcai, de az én elmémben egy gombostűnyi „heurékát” kirobbantó ötlet sem született.

Szentestét megelőző napon is az irodának titulált börtönömben raboskodtam. Az aznapi bulvárújságokon már délelőtt átrágtam magam, s hogy a depresszív hangulatot még tetézzem, Seress Rezső elnyűhetetlenét kezdtem el dúdolni.

Határozott kopogtatásra eszméltem az egyre csak elhatalmasodó önsajnálatomból. A mellettem lévő irodából jött át egy jószándékú alak, hogy ha úgyis egyedül bánkódom (áthallatszott a siralmam) vegyek részt az évzáró bulijukon, ami pillanatokon belül elkezdődik. Átmentem, bár eleinte ódzkodtam, most nem éppen egy hangos társaság pálinkával átáztatott viháncolására voltam kihegyezve. Félmosolyokkal próbáltam az első italokat elutasítani, a későbbi invitálásokkor már csak a félmosoly maradt.

Reggel kegyetlen fejfájás ébresztett egy számomra teljesen ismeretlen helyiségben. A redőny nyílásain erős fény áradt be, ami azt feltételezte, hogy jóval túl vagyunk már a pirkadaton. Hunyorogva körbepásztáztam, majd kisvártatva megállapítottam, hogy ez nem más, mint egy igen dekoratív hálószoba, s mellettem az ágyban egy hasonló erényekkel bíró szőkeség nyújtózkodott.  Egekig magasztalt az éjszakai teljesítményemet illetően, amiről halvány képem sem volt, de az egó-legyezgetésnek nem mondhattam ellent.

A mellettem lévő iroda, az országosan ismert és elismert karácsonyi kellékgyáros egyik fiókja volt, amit az egyetlen és féltve őrzött lánykája vezetett.

Fergeteges esküvőnk volt.

Heuréka! Már tudom, az áruház előtt didergő mókus hívott át akkor, hogy bulizzak velük, s onnantól változott merőben jó irányba a sorsom.  Éppen ugyanúgy, mint akkor, szenteste előtti napot írtunk, csak röpke tíz év telt el azóta, hogy átkopogott. A felismerésre után az első adandó alkalomkor megfordultam az autómmal, s reménykedtem, hogy a standján érem még a gyanútlan jótevőmet.

Az elpakolászás fázisában csíptem el. A közeli gyorsétterembe invitáltam, s miközben forró teáinkat szürcsölgettük, elmesélte a kisiklása történetét. Úgy jó tíz éve a „jó” kollégák viccből néhány terméket a táskájába raktak, amit a portaszolgálat kiszűrt. Hasztalan magyarázkodott, nem talált értő fülekre, szégyenszemre a cégtől nyomban kipenderítették. Rám jól emlékezett, sőt akart is az üggyel kapcsolatban valami lojalitást kiharcolni tőlem, de akkoriban már nem voltam elérhető a gyártásnál, teljes mellszélességgel az export részleget vezettem.

Miután haza értem, a nejemnek töviről-hegyire elmondtam e kacifántos történetet, nyomban lázba jött.  Ennek az embernek köszönhetjük, hogy édes boldogságban egymásra leltünk… Megígértette velem, hogy meghívjuk családostól a karácsonyi asztalhoz, s azt is, hogy nem fogadok el semmiféle kibúvót.

A vendégek gyermekei hason korúak voltak, mint a mieink, hamar meglelték a közös hangot, s vacsora után el is húzódtak pléjsztésönözni. A beszélgetésünk fonalát úgy gombolyítottam, hogy kiderüljön, a cégnél a napokban üresedett meg egy bizalmi állás, aminek a pályázatát még nem írtuk ki. Rövidke rábeszélés után újra csatlakozott hozzánk a régi új barátom, hiszen ezt az állást neki találták ki.

Miután a rubinvörös merlot csodálatos zamata a véremig hatolt, azon tűnődtem, hogy ha aznap Seress úr varázslatos dallamát nem veszem a számra, lehet, még mindig azon agyalnék, hogy hogyan legyek milliomos.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Serfőző Attila
Szerző Serfőző Attila 504 Írás
1960.07.13-án születtem Debrecenben.