Kőmüves Klára : – gondolatnyiság –

 


Fáradt vagyok az elevenekhez.
Szívemre a bánat úgy leült, mint
kávéscsészék aljára a zacc –
nem szól hozzám senki a világon,
de bennem zajok játszanak.
A föld csak kegyből hord a hátán,
rút púpnak képzelem magam,
kihunyt vulkán a sík vidékre hányva,
s bort látnak bennem inkább,
nem kócos, szőke fürtöket.


A levelek barnára töpörödve guggolnak a fűben.
Rálépek egyre, hogy láthassam miként préselődik
semmivé a lét. „volt-nincs” – mondaná az ősöm,
ki így halt, így is élt.


Mint a könyvben tévesztett sorok,
gondolatnyiságba némulok, s úgy
ünnepel az olvasó tömeg, hogy el
sem olvasott.
Kimaradt részlet vagyok talán?
Felesleg? Valami szépen csengő töltelék,
ami nem zavar, ha van, de fel sem tűnik
hogyha nincs? Ki vagyok én? Ki voltam?
Ki lettem, s mivé leszek?
Hová térnek haza az álmok?
Ki jegyzi fel a megtörténteket?


Hogy rossz lennék, azt nem hiszem.
Hogy másnál rosszabb, ez se tény.
Azt sem tudom, miért él az ember.
Honnan tudhatnám? Pláne én.


A körte lepottyan az ágról, fél nap – fél barnaság.
Körötte ólálkodó legyek, pár zümmögő darázs…
Azt mondják, az ember sokat sajnálkozva él –
micsoda bölcselet!
Én meg azt sem tudom, ki vagyok én!


 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 610 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))