Tasev Norbert : Sziget-paradicsom

kortárs, epika, próza, elbeszélés, novella

Agyoncifrázott körmondataid szóhalmazok. Nem olvasmányos, szórakoztató írások, inkább fárasztóak. A Héttorony főoldalára nem javaslom. Próbáld ki, ha a Naplódba teszed, lesz-e olvasód.

                                            SZIGET-PARADICSOM

 

 

Faliraki keresztes háborúkra emlékezető, középkori emlékeket idéző, hangulatos városkájába jóval hajnali három után érkeztünk meg; feltéve persze, ha az ember nem számítja ide az egy órás időeltolódást!

Nyugodtan mondhatom – minden szerénység mellett -, hogy én is gondoskodva kivettem a részemet az aktuális utazócsomagok cipeléséből.

A reptér zsibongó méhkaptárát elhagyva az éjszaka álmot hozó csendjében fejünket álomra hajtva küzdöttünk nehogy már az út megkezdése előtt hirtelen végleg elszunyókáljunk, mert igencsak idegkimerülésben szenvedtünk. Ha annak idején – amikor erre a kisebb nyárutó végi kis kirándulásba – befizettük magunkat, valaki készségesen figyelmeztetett volna minket, hogy az utazás; idő szempontjából csöppet sem lesz zavartalan bizony könnyen megeshetik, hogy egy jóízűt nevetünk az adott utazási szakértőn, aki az utat ajánlotta, mert annyira hihetetlenül, és már-már kölcsönös képtelenségnek hangzik amit mondd!

Ez a hangulatos – jobbára – éttermekkel kissé összezsúfolt, hangulatos kis halászfalu: elvégre közvetlen szomszédságunk kellős közepén terült el a török tenger – a levegőből mindössze fénylő szentjánosbogaraknak látszottak a házak, a kisebb kikötőkben szerelmesen ringatózó hajók várakoztak, hogy a reggeli dagállyal kimerészkedjenek a nyílt vizek mélységei felé, és betermeljék a hasznot, amit a halfeldolgozás jelenthet.

Az autóbusz – meglehet már előre elkészített légszűrő berendezéssel rendelkezett, mert itt a szigeten az embernek az az érzése támadt, hogy ha a folyton izzó lávaként sütő bolygókontinens a nap süthetne, akkor több mint valószínű, hogy éjjel is megtenné. A kisbusz közvetlenül kikanyarodva a reptérről máris a valóságosan is szűkös, kényelmetlen, és roppant kinyes utcák bazáros, vásáros forgatagába vetette magát. A sofőrök profizmusát dicsérte a megfellebbezhetetlen tény, hogy hál’ istennek egyetlen bámészkodó járókelőt, avagy kíváncsiskodó turistát sem sikerült elütniük!

A busz gyorsan suhant mindenkit az adott hotelbe fuvarozva el, ami kissé szokatlan volt, mert szinte alig-alig akadt olyasvalaki az utazóközönségen belül, akik egy helyre mentek!  Apám – most is mint mindig – a pakoló munkásindulattal szinte ha tehette volna, és alkalma nyílt volna rá, több, mint valószínű, hogy szó nélkül más kezéből is kivette volna a munkát, – hisz világ életében az éjszakai műszak bűvkörében élt, és csupán most – a hajnali órák beálltával lehetett csupán elemében!

Egy hangulatos, sziklák peremvidékére tűzdelt hotelben volt a szállásunk. Sokkal inkább hasonlított egy olyan vendégfogadóhoz, ahol a közös cél érdekében elszállásolt emberek laktak, és ezáltal, egy kisebb etnikai népcsoport, semmint összezsúfolt emberek, rendezetlen halmaza, akiket csupán a tengerpart jól hangzó, és bombázó közege vonz.

Az éjszakai csöndben, ahogy az ember álmatlanságban vöröses és kissé szenvedő szeme a kikötő lidércnyomásos fényeire tévedt a megelevenedett, középkorról mesélő vár új regékkel, legendákkal gazdagodott. Mintha az ember szívét itt tökéletesen uralma alá hajtotta volna a halhatatlan romantika: gyertyafényes, glóriás esték, amikor lovagokként letérdeltünk egyetlen kedvesünk hattyúlábai elé, és ő kicsorduló áhítatban csak hebegni tudott, és elfulladón néha szólni sem, amikor megkértük, ha neki is jó fogadjon el minket élettársának.

A levegő érezhetőn egy kissé lehűlt, de nem volt veszélyes. Csupán a sós, átható, és érzékeket korbácsoló levegőt lehetett fogainkkal is átharapva megérinteni, mintha a levegőt is érezni lehetett volna.

Álmos, kába, és látszólag, mint aki enyhén illuminált állapotban leledzik közelítettük meg a recepciós pultot, ahol két görög szőrős Enkidu-testtel fogadó görög fiatalember szakállasan kedvenc, jellegzetes jégbehűtött grappáját[1] szopogatta.

Most de jól esett volna csupán egy falatnyi, enyhet adó jeges ínyencség, mely öntudatlan megcsiklandozta volna az ember ízlelőbimbóit, hogy aztán lehűtse, és megnyugtassa nyughatatlan, tomboló kedélyét.

Talán nem is a félelem, és az általános kétségbeesés volt az megkörnyékezett, sokkal inkább az általános tudat: a halálfélelem érzete, hogy nem juthatok vissza kedvesemhez, aki csupán úgy tekintett rám, mintha nagyon jó barátja lennék, és semmi több!

Apám, mint az ujjongó, egyfolytában kíváncsiskodó kisgyerek már alig várta, – nem is -, alig akarta elhinni, hogy itt van ismét imádott tengere mellett, és végre egész nap kint sütetheti magát az izzasztó napsugarak UVB- szuronyaival, és kényelmesen ellustálkodhat a napernyők alatt.

Estefelé le kellett menni, valami kissé erőltetett, kötelező jelleggel a vacsorához, mert olyasféle iskolai menzához voltunk befizetve, ami kizárta teszi, és bizotítja, hogy az ember élelem nélkül maradjon csekélyke nyelvtudás híján. Svédasztalos fogások sorakoztak ezüstszínű tálcákon, amiket a sebtében serénykedő szakácsok szorgoskodása tett elérhetővé.

Én nem mentem le vacsorázni, mert a túlzott erőltetett fogyókúra megakadályozott ebben.  S persze az este nem lenne teljes, ha az embert ne vacogtatná meg az általános lelkiismeret-furdalás érzete; így nem csoda, ha szüleim minden egyes gazdagon terített vacsora alkalmával egy-két falattal járultak hozzá, hogy békében térhessenek nyugvóra, és persze mindig hoztak valamit: hol egy nagyobbacska falatka görögdinnyét, hol egy három-négy gombócka vizezett csoki fagyit – ami természetesen nagyüzemi konyha keretén belül gyakorlatilag megfagyott vizezett víznek minősült, de csöppet sem volt rossz.   

Amikor mindketten elaludtak, és csupán a szerelmes esthajnalcsillag, és a Cassiopeia égképe világított hirtelen, mint aki megriadva ébred kinyitottam szemeimet, és hosszas, bamba ború módra belebámultam az éjjeli, gyilkoló csöndbe. Nem létező kedvesemre gondoltam, aki talán otthona nyugalmában várakozik rám, – bár meglehet, hogy rég elfeledett

Pedig a görög kisvárosok Mekkája kezdődött most, hogy a tartósított, és maradásra bírt sötétség beállott. A sötétségben pusztán csak az idegesítő, és idegőrlő szúnyog, és különféle moszkitók általános ostromállapotát volt nehéz megszokni amit általános fronttámadással az emberi ádámkosztümű test ellen indítottak – főleg, ha megszomjaztak, mert azt rebesgették, hogy csupán a nőstények az egyedüli vérszívók, minek utána a hímek inkább a növényi nedvek nektárjait kedvelik előszeretettel.

Valahol bulizgató,  éjszakában kakaskodó, és bekurjongató ifjúság mendegélt és látszólag tett az egész világra – hogy mások már rég az igazak álmait aludnák, amennyiben hagynák őket.

– Tapintatlan hülyék – szólt egy ismerős hang a sötétben. – Hát ezek aztán garantáltak másnaposak lesznek másnap! Azt meghiszem!

Bár apámnak sem kellett túlzottan sok idő nemsokára mint akinek rejtetten eltitkolt kóros, idegi pályák összefüggésében álló egészségügyi problémája lett volna úgy húzta a lóbőrt, – és természetesen, mint valami muraközi akkorákat horkantott hozzá, tartós orrsövényferdüléssel, hogy az ember önkéntelen is addig marad éber ,,kómában” amíg körülbelül úgy hajnal felé abba nem hagyta végre.

Elmondhatatlanul szomorú és magányos lettem arra a gondolatra, amikor ifjú házaspárokat, és meghitt szerelmes pillanatokat láttam kibontakozni a lángoló, és izzó szívgyűrűkben, és titkon arra gondoltam: Vajon én hol hibáztam? Vagy egyáltalán én hibáztam csupán, vagy a másik felem is, akivel öntudatlanul tulajdonképpen létre sem jöhetett az adott kapcsolat? És abban a vészterhes pillanatban a csönd átható percei úgy beleivódtak, és szinte szervesültek saját szervezetemmel, hogy valósággal ismételten megértettem, és rájöttem, hogy a tudatos manipuláció, és a kihasználhatóság sok fajtája létezik, de briliánsként elcsábító, és lefegyverző szemek még így is talán képtelenek a hazugságra, hogy egyáltalán valakit becsapjanak, és ne vallják be, ha másé lett szerelmük kincse!

Éreztem kedvesem átható, mennyország pillantását, ahogy átható, fátyolos gesztenyefoltos bogárkaszemeivel engem ül szótalan, és figyel, aztán gondol, egyet befordul hozzám, az ágyba, és szőrős Enkidu-mellkasomba fúrva finom liliomfejét lassan, megértőn elalszik. Iparkodtam elképzelni vajon milyen is lehet, ha a felelősség kedveskedő és kellemes szorítása, mint egy jóleső kissé szoros érzés befészkelné magát lelkembe és kitöltené szabadon maradt, és üresen tátongó lelkiismeretemet!

Ez azért is volt kissé felettébb különös, és egyszersmind valójában megmagyarázhatatlan, mert nálunk otthon soha nem magyarázták el kellő rendszeresség mellett, és feszélyezett szabályossággal az élet módszereit, vagy ha úgy tetszik szabályait; azt, hogy az embernek ti. szükséget bontó, vagy sorsfordító élethelyzetekben hogyan is kellene viselkednie, és mit is kellene tennie?

Később, amikor napjaim nagy részében, mint új tartományokat, és gyarmatokat, mint valami felfedező Kolumbusz az UVB-sugarakkal bombázó nap valósággal, mint egy főtt homárt hólyagosra, égető sebesre horzsolta fel mészfehér testemet, és éjjelente nemhogy aludni, de legszívesebben vonyítani tudtam volna a fájdalomtól! És most a stigmaként égető, gyehenna fájdalmak közepette is a hotelszobába képzeltem kedvesem simogatva nyugtató, vigasztaló árnyát; ahogy hogy enyhítse valami módon fájdalmamat testápolóval vékonyan bekeni ordítani is kész izzó, vulkáni vállaimat, és hogy én képtelen lennék bármi szemrehányást is tenni, vagy akárcsak felróni neki, mert annyira tisztelem, és akár soványka, halandó életemet is feláldoznám miatta!

Sok idő telt el így! Aztán hirtelen az időeltolódás miatt reggelre virradt hirtelen. Verejtékek gyöngyhálóiban vergődve ébredeztem nagy nehezen, és csupán megszépítő, és harmóniás álmom tartott még fogva, akkor is, amikor a szokványos ismételten svédasztalos, gusztusos reggeli önkiszolgálást követően lementem a partra, hogy csobbanjak egy nagyot, bár legszívesebben kiordítottam volna magamból égető fájdalmamat, hogy: Miért kellett így lennie? S hogy miért nem cselekedhettem hamarább, mint örök lelkiismeret furdalásos?

– Miről gondolkozol éppen? – simult mellkasomhoz, mint egy dorombolni vágyó édes kis macska kedvesem.

– Tudod drága csupán csak az élet összetettebb dolgait boncolgatom!

– Ne gyerekeskedj! Nem szükséges állandóan ennyire komolyan venned magad körül mindent és mindenkit! Inkább lazítsd el magad; elvégre nyaralunk!

– Igazad van! De hadd kérdezzek valamit! Ha mindenki ellazítja magát, ki fog arra emlékezni szüntelen éber figyelemmel, ami ebben a bonyolult világban történik, és ki fog róla számadással számot adni?

– Hát arra vannak a bölcselkedők, meg a tudósok, akik kiforgatják az emberek szavait!

– És az egyszerű, átlagember már nem is gondolkodhat a világ összetettebb folyamatain?

– Dehogynem! Nem úgy értettem szívem, csak hát… tudod ha az ember pihen, akkor azt lusta léhasággal teszi, és nem aktivitást serkentő gondolatokkal!

– Bizonyára! Talán azért lehet ez, mert még soha nem voltam szabadságon! Egyetlen napot sem hiányoztam a munkahelyemről, mert bennem talán jobban megbíztak, mint a felelőtlenekben… – hangja gondterhelté vált.

– Ne foglalkozz ilyesmivel szívem! Csak élvezzük a gyönyörűséges tengert, a strandot és a napfényt! – fürdőruhába bújt, és abban a percben elragadóbb és talán sokkal csinosabb is volt, mint valaha. – Na ki jön velem úszkálni, pancsolni egyet? – villantotta meg csábítóan aprócska, koromfekete szemöldökeit.

– Jövök már, jövök!

– Ha nem akarsz, akkor nem muszáj! Csak nagyon szeretek veled lenni, mert úgy érzem melletted megtaláltam önmagamat!

– Köszönöm a bókot! Nekem is nagyon jólesik, szinte minden nap a megváltást élhetem át melletted és ez a sorstól egy roppant kegyes ajándék!

– Akkor… szépfiú? Csobbanunk egyet?

– Igen szívem! Csak előtte átöltöznék!

A hölgy mintha meg sem hallotta volna az iménti tapintatos felszólítást; az ágyra vetette magát, és türelmesen várt.

– Megbocsátanál, amíg hirtelen magamra kapok valamit, mert így olyan pőrén érzem magam!

A hölgy felemelkedett, majd átfonta hattyú kezecskéivel a másik vastagodó, kissé tohonya, úszógumis derekát:

– Szerintem pontos jól nézel ki! Nekem legalább is nagyon bejön! Na kapkodd már magad! ne félj láttam már emberi szerszámot, nyugodt lehetsz!

– Igen drágám! Tisztában vagyok a te felvilágosultságoddal és intelligenciáddal, de én egy kicsit homofób vagyok, és kisebbrendűségi komplexus is feszélyez… úgyhogy, ha esetleg megbocsátasz! Mindjárt jövök!

– Hát, jól van! – egyezett bele hosszas tűnődés után a hölgy. Fogta magát és bement a fürdőszobába, hogy a másik nyugodtan, és szégyellős gátlásossága nélkül öltözködni tudjon.

– Kijöhetsz! Már elmúlt a veszély! – viccelt alig öt perc után.

Kivágódott a fürdőszoba ajtó, és valósággal egy még csinosabb földre szállt angyalt pillanthatott meg a fiatalember:

– Hűha Bocsásson meg kérem, de nem látott itt egy roppant csinos hölgyet az előbb? – fogta szándékosan tréfára a dolgot.

– Hát… nem tudhatom biztosan, de őszintén remélem, hogy önnek kedves uram ez a mostani is megteszi!

– Semmi kétségem!

Érzelmes csókot váltottak, majd a hölgy megfogta a kis utazótáskáját, míg a fiatalember egy hatalmas, lédús görögdinnyét cipelt, amit majd együtt fognak ebédre elfogyasztani, és jó hangulatban megindultak a part irányába.

Még szerencse, hogy a kor reggeli órákban általában még csak a rákok, és a teknősök hűsölnek a tenger által lágyított kellemes fehérlő homok dűnéi között, emberi lábaknak se híre, se hamva.

Komótosan letelepedtek, és együtt elkezdték élvezettel ízlelgetni a görögdinnyét azzal a különlegességgel, hogy minden egyes aprócska falat egy csókot ért, és természetesen minden nagyobbacska csak elnyújtotta az élvezetek maradéktalan örömét.

– Hát ez istenien lédús és finom is!

– Igen drágám! Szerintem a mediterrán országok klímája ideális a gyümölcstermesztésre! Képzeld csak el odahaza; nagymamámnak mennyi vízszámlába kerülne, míg öklömnyi nagyságú barackok, és hatalmas szőlőszemek teremnének neki a fán.

– Igazad lehet! Mindig is vonzott a gondolat, hogy egy ehhez hasonló, lehetőleg egy vizközeli helyen telepedjünk le!

– Engem is, de azt hiszem, én már csak megmaradok afféle városi gyereknek!

 – Látod-látod! A kertes háznak is megvannak a saját maga előnyei! – szellemesen csipkelődött párjával, és kicsit élvezte is ezt a fajta szellemi fölényt.

– Hát ami igaz, az igaz, de azért nagy követ még nem vetnék rá, mert teszem azt – főként nyáron mit csinálsz a moszkitókkal, hogy veszed fel az ádáz küzdelmet a szúnyogokkal szemben?

– Igaz, igaz! Erre látod még nem is gondoltam! De a mai kor már lehetővé teszi a szúnyogriasztót, amitől az összes vérszívó kipurcan! Így már megfelel?

– Oh! Hát hogyne!

– No, nagyfiú! Úszunk egy pár hosszt! – kacérkodón felállt a homokfövenyről, majd megtáncoltatta magát kellően csábosan, és csábítón a saját tengelye körül. Aztán, mint egy szállni vágyó, fürge kis gazella máris belevetette magát a reggeli dagály hullámaiba.

– Kérlek, ne menj még túl messzire, mert hamar mélyül! – figyelmeztette szinte mindig aggodalmas hangon barátja, aki mindenkit nagyon féltett, különösen ritka kincsként tisztelt barátnőjét, akivel ennyire egy hullámhosszon pendültek, és ennyire könnyedén megértették egymást.

– Mit izgulsz annyira szívem? Csak nem láttál egy farkát csóváló cápát a zátony mögött? – kacagott, ahogy a kis torkán kifér.

– Nem, nem! Félre ne érts! Csak nagyon féltelek!

– Egyet se félj! Tudok én úszni! Én olyan leszek a vízben, mint egy eleven kis pingvin, vagy halacska és nagyon jól úszok! – jelentette ki.

– Jól van! Csak vigyázz magadra! – neki egy kicsit nehezebben ment a lépés, mert fájt a lába, és az volt a furcsa és különös, hogy a vízben egyáltalán nem szokta a lábát használni, mint a többség, ha úszni megy! Ő valahogy mindig csupán két otromba, tölgyfavastagságú karjaival kaszált, szántott, és kimért ütemben tempózott.

– Oh, de kellemes és nyugodalmas most a víz! – lubickolt pár hosszt.

– Ugye életem! – bukkant fel hirtelen a mélységek örvénylő fogságából a tündér, hogy üdítő csókjaival kicsit megvigasztalja a most teljesen kiszolgáltatott ,,hajótöröttet”!

– Ez a legkellemesebb pihenési mód, amit valaha átélhettem! – lelkendezett a hölgy.

– Nekem is nagyon kellemes! Mit szólnál hozzá, ha maradnánk még legalább két hetet!

– Én is szeretném, sőt! Nagyon jó volna, de attól tartok ez lehetetlen! Vissza kell mennünk dolgozni, és te is tudod, hogy milyen a főnököd, amikor még szabadságot kunyerálsz tőle! – kicsit vészesebben hangzott a mondókája, de kedvese hálás volt az őszinteségéért.

– Ezzel sajnos én is tisztában vagyok… de mit szólnál hozzá, ha csak még pár napot, aztán utána már úgy is a hosszan összevont hétvége következik! Na?!

– Meggyőztél!

– Hurrá! Éljen az én hős párom! – telhetetlen mohósággal csókolgatni kezdte mindenütt és most azt se bánta volna ha az ultrakonzervatív szülei meglátják.

– Mit szólnál, ha megennénk a maradék dinnyét, mert ahogy jól láttam a parton szépen kezdenek gyülekezni a vendégek, és nem biztos, hogy a finom és ínycsiklandozó gyümölcsünket még épségben találjuk, ha visszamegyünk…

– Igazad van! Stipi stopi! Az győz, aki elsőként ér a partra!

– Fájdalomdíjról még lehetsz szó?

– Majd meglátod – kuncogott.

A parton időközben bikinis tündérek, és kellő izomzattal megáldott Adoniszos lovagjaik jelentek meg; egyszerre csodálkoztak s vihogtak, mintha egy emberdáridós sokadalomban lettek volna, valóságos újongó, s mégis józan bahanáliában. A küllemre sportosabb, és jobban karbantartott emberek mindig is valami különös, szinte megmagyarázhatatlan kíváncsisággal figyelték maguk között is főként azokat az embertársaikat, akik szabadabb teret engedhettek hasuknak, és pocakot, vagy sörhasat is növesztettek, miközben oldaluk mellett, vagy karonfogva egy nagyon vonzó, tökéletes testű, ifjú hölgy sétálgatott.

– Te nekem az az érzésem, hogy itt mindenki minket néz! Vagy ez lehetetlen? – súgta gyengéden a fülébe.

– Csak nem üldözési mániában szenvedsz drágám? – kíváncsian, fürkészőn nézett most rá.

– Ugyan dehogy! Csak ahogy én látom az emberek többségének még mindig az újdonságszámba hat, ha egy kissé molettebb emberke mellett egy vadítóan csinos ifjú hölgy feszít!

– Tündéri drága vagy! Csere ide! – cuppanós puszit kapott az ajkára. – Engem nem érdekelnek ezek az emberek. Mindenki foglalkozzon csak magával. Egyetértesz?!

– Veled drága mindig! – kényelmesen visszasétáltak a szállodáig, és útközben a világért sem mulasztották volna el, hogy minden kíváncsi tekintetek elől félreeső helyen kicsit meg ne állhassanak, és kicsit ne tanulmányozhassák a nyelvmozgásuk kígyózó művészetét!

Amikor visszaértek a szállásukra kis meglepetés várta már őket a szobájukban, mert a recepciósnak gyanússá lett, hogy bizonyára csak eltitkolt nászutasok lehetnek azok akik ennyire sülve-főve valósággal eufórikus mámortobzódásban örvendeznek a saját földre szállt boldogságuknak, így felküldetett egy üveg pezsgőt, és egy kis desszertcsomagot.

– Ezt nézd! – ujjongott a hölgy. – Ezek tényleg azt gondolják, hogy már házasok vagyunk! Hát nem figyelmesek!

– Talán csak éppen udvariasan elővigyázatosak! Tudod én sohasem szerettem a pezsgőt, de te nyugodtan megkóstolhatod! – azzal kissé ügyetlenül kibontotta az üveget, és félve tartotta el magától, nehogy a dübörgő széndioxid gázok bárkiben is további károkat tehessenek.

– Egészségedre! – adta oda telitöltött poharát barátnőjének. – Lehessen hosszú és gyümölcsöző életünk lehetőleg együtt!

– Neked is kívánok hasonló jókat! – gyönyörűséges, bíborvörös nyelvét benedvesítette, csakhogy leheletfinoman megérezhesse a pezsgő enyhén savanykás aromáját. – Nem is annyira rossz! Tudod melyik a legjobb pezsgőmárka?

– Én azt gondoltam a francia!

– Az sem rossz! De az oroszok is tudhatnak valamit! – kacérkodón kacsintott. –Mit szólnál, ha ma éjjel kicsit intenzívebben gondolkoznánk a gyerekvállalásról?

– Ellenállhatatlannak ígérkezik! Benne vagyok, ha te is jónak látod!

A parton észlelhető bizonytalanság, mely egykor tartósnak ígérkezett volt-nincs pillanatokon belül megszűnt; az ágyban feltárták egymásnak a mindenség-kapuit, és végre annyira tudtak hinni, és bizakodni a még nagyon is zavaros és ismeretlen jövőben, hogy a percek további halmazállapota kellemes bizsergést okozott…  


[1] jeges kávé

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 69 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!