Vandra Attila : Nikáb 22. Egy különös SMS

Abdul Anwari mindent magára vállal. Vagy tán túl sok mindent?

Egy különös SMS

 

Angélique és férje, Wattana leszálltak a Nuku’alofa-i reptéren, Tongatapu szigetén. Miközben a férfi a csomagjaikat várta, az asszonyka bekapcsolta a telefonját. Azonnal üzenetet jelzett. Üdvözölnek Tongán… — gondolta, s el akarta tenni a készüléket, ám végül mégis megnézte az üzenetet.

— Üdvözlöm a Szent Családot! Legrand felügyelő.

Kiment a lábából az erő. Megpróbált feltűnés nélkül, inkább szemét forgatva körülnézni, hátha meglát valakit, aki követhette őket. S ha úgy is lenne, honnan ismerné fel a „detektívet”? Wattana már megszerezte egyik bőröndjüket, s a másikra várt. Eközben az SMS-t azonnal követte egy MMS. Három majmocskát ábrázolt, egyik a fülét fogta be, a másik a szemét, a harmadik a száját. A kép mellett szöveg:

— „Ha hazaérnek, azért mesélni fognak, ugye? J

Majd jött még egy üzenet.

„Tonga kiváló hely a tanúvédelmi programhoz. Franciaország még hálás is lehet, mert nem kerül pénzébe…  J

— Mi történt? — kérdezte a csomagokkal hozzá lépő Wattana, amint meglátta felesége sápadt arcát. Angélique megmutatta neki az üzeneteket.

A férfi egy ideig töprengett, majd mosolyogva mutatta a majmocskákat.

— Ez egy cinkos üzenet — próbálta megnyugtatni. Nem sok sikerrel.

— És ha nem csak ő jött rá? És követnek?

— Menjünk, ne keltsünk feltűnést! — ajánlotta a férfi. — Igyunk meg egy kávét! – jött az ötlete, hogy ne a taxik felé vegyék útjukat. Az esetleges detektívnek követnie kell példájukat. Már épp elindultak a taxikkal ellentétes irányba, amikor egy őslakos kinézetű férfi nekiütközött Angéliquenek, aki az ütközéstől elejtette a bőröndjét. A férfi tört angolságú, sűrű bocsánatkérés közepette ugrott felvenni, és átnyújtotta a bőrönd fogantyúját, de nem engedte el, így a meglepett asszonyka csak két ujjal tudta átvenni. Sőt, a férfi bocsánatkérés kiegészítéseként a másik kezével is odanyúlt, és könyörgően két keze közé fogta Angélique kezét, s közben be nem állt a szája. Wattana már épp rá akart mordulni, amikor a férfi hirtelen abbahagyta a zaklatást, és elment a dolgára, így csak fejcsóválásra maradt lehetősége.

Eközben Angélique megfogva másik kezével a fogantyút, átkerült a bőröndje ellenkező oldalára. Szabad kezével rémülten szorongatta a jelenet során kezébe nyomott papír cetlit. Hogyan nézze meg feltűnés nélkül? Megpillantott egy WC-t.

— Ide be kell mennem! — mondta férjének s átadta a bőröndjét.

A WC-fülkében nyitotta csak ki az addig összeszorított öklét. „Az én taximba üljetek” — szólt a francia nyelvű üzenet.

Lerogyott az ülőkére, amúgy ruhástól. Próbálta összeszedni gondolatait. Egy detektív, aki követné őket, ilyen üzenetet nem adna át nekik lehetőleg titokban. Az üzenetátadás módja arra utal, az üzenő számít arra, hogy követhetik őket. S ha el akarnák tenni őket láb alól? Ki lehetne itt, akinek ilyen érdeke lenne? Most érkeztek, a világ másik végéről. Otthon is megtehetnék, ha akarnák. Nem, ennek semmi értelme. Ha valaki Maryamék nyomára akarna bukkanni, annak érdeke lenne a háttérből követni őket, miközben ők gyanútlanok. Az nem hívná fel magára a figyelmét. Ez csak barátnője üzenete lehet… Ezek szerint tényleg itt vannak, s olvasták a facebookján a nászútjuk programját. Tehát jól értelmezte azt a szentképet, amely postán jött, s nem volt rajta szöveg, de tongai bélyeg igen. Barátai itt vannak és várják őket… Bár… az írás nem ismerős. És helyesírási hiba is van benne… — lett úrrá rajta a kétely.

„Angélique, szedd össze magad, most meg kell őrizned a racionális ítélőképességed!” — mondogatta magának.

A facebookon közkinccsé tett útvonalukat azok is olvashatták, akik Maryamék nyomára szeretnének bukkanni. De a detektív azt is tudja, melyik hotelben foglaltak szállást. Annak nem kellene a reptéren ilyen üzeneteket átadnia.

El akarnák őket rabolni, hogy Maryamékat megzsarolják? Nem ennek sincs semmi értelme. Zsarolni csak azt lehet, akivel fel lehet venni a kapcsolatot. Ha tudnák, hol vannak, egyszerűen… Ahhoz ők nem kellenének.

Joseph és Maryam viszont tudják, más is olvassa az ő facebookját… Például Legrand felügyelő is…

De ha…

Végül elhatározásra jutott. Lesz, ami lesz. A cetlit a WC-be dobta, s lehúzta a vizet. Amint kilépett az illemhely ajtaján, Wattanával nézett szembe. Egy ideje ott posztolt közvetlenül az ajtó előtt.

— Már ideges kezdtem lenni. Rosszul vagy? Hasmenést kaptál? Mi történt?

— Nem — felelte Angélique. — Nem kávézunk! Irány a taxi — tette hozzá, de szíve a torkában dobogott. Majd odasúgta:

— Annak a férfinak a taxijába ülünk, aki elütött az előbb!

 Wattana egy pillanatra „lefagyott”, majd vette a lapot. Ő ismerte fel elsőnek a férfit, épp egy klienst utasított el tört angolsággal, azt állítva, vár valakiket. Amint meglátta őket, abbahagyta az elutasítottal való vitatkozást, hozzájuk lépett, és átvette csomagjaikat. Francia megszólításukra annyit mondott:

— Zsene parla frencs.

Wattana angolra fordította a szót. A főváros központjában található hotel címét a sofőr bólintva vette tudomásul, mint aki minden zugát ismeri a hatvanhatezer lakosú városnak. Ám sok helyismeret nem kellett hozzá rájönni, hogy hamarosan rossz irányba fordultak.

— Hova visz? — dobbant meg Wattana szíve.

— Ahova nem követnek önök — jött a válasz. — Az erdő közepébe egy kunyhó. Éjszaka hajó, lakatlan sziget.

A fiatal pár egymásra nézett. Higgyenek a sofőrnek? Hátha épp elrabolni készül őket? Bár… Angélique észrevette, amint férje tekintete, bár arcizma sem rebbent, már nem az ő szemébe néz többé. Azonnal ő is utastársait kezdte felidézni, nem akadt-e köztük olyan, akit Bangkokba utazásuk alkalmával is utastársuk volt „véletlenül”. Bár… Várhatta itt is őket valaki. Hiszen a facebookján rajta van nemcsak az útvonaluk, hanem a hotel is, ahol meg akartak szállni. Azt remélték, hátha Maryamék ott rájuk találnak. De hát az is olvashatta, aki épp barátaikat keresi… 

 

Angélique és Wattana a saint étienne-i reptéren kivették a csomagjaikat, majd elindultak a kijárat felé. A csomagtér kissé gyér neonfénye után az üvegfalon átsütő felkelő Nap sugarai kissé elvakították őket. Amint kiléptek az ajtón, amelyen át odaértek, ahol az érkezőket lehetett várni, az asszonyka lába hirtelen a földbe gyökerezett.

— Legrand felügyelő… — súgta férjének.

Wattana követte pillantását. Bátorítólag felesége vállára tette a kezét, majd mosolyogva az egyenruhás felé fordult, mintha ismerné. Közben megszorította neje vállát, térjen észhez, és szedje össze magát. Még néhány lépés, és odaértek, ahol Bernard Legrand várakozott.

— Üdvözlöm, önöket! — szólította meg őket mosolyogva. — Átadták az üdvözletem a Szent Családnak? És mikor születik meg a kis Jézus? Vagy Isa?

— Karácsonykor… Ezt mindenki tudja… — szedte össze magát Angélique.

A felügyelő elnevette magát a kétértelmű válaszon.

— Tudom, holt fáradtak. Épp ezért ajánlanék egy olcsó taxit, kék fénnyel a tetején. Nem kell megijedni, nem a kapitányságra, hanem hazaviszem önöket. Már nem vagyok szolgálatban, éjszakás voltam… A szomszédos utcában lakom. Annyira kíváncsi vagyok a beszámolójukra! Nem vágynak egy kis „fekete méregre”? A Föld másik felén már késő van… A jetleg miatt jobb, ha nem fekszenek le estig. A Rue de Amorouxon tudok egy remek török kávézót… Utunkba esik. — tette hozzá pajkosan.

Wattana arcán felhő futott át. Lopva feleségére nézett, aki épp ellenkezni készült. Megelőzte egy beleegyező válasszal. Angélique megütközve nézett hol egyik, hol másik férfira, végül nem akadékoskodott. Elindult a felügyelő által jelzett irányba. A rendőrautó csomagtartójába alig fértek be a csomagjaik, de végül az kormánynál ülő őrmester megoldotta a puzzle-feladatot. A két rendőr elöl ült be, ők hátra.

Leparkoltak a kávézó előtt, és bementek, de csak hárman, az őrmester kinn maradt. Amint beléptek, a felügyelő körülnézett, a pincér, aki információkkal szolgált neki, nem volt szolgálatban. Helyet foglaltak egyik félreeső asztalnál. Azonnal megjelent egy pincérlány és étlapot hozott. Legrand felügyelő elhárította.

— Csak kávét iszunk. Én egy Flat Whiteot kérek, a hölgy a capuccinót szereti, többlet cukorral, ugye — nézett Angéliquere megerősítésre várva, majd a férje felé fordult várakozóan.

— Akkor már legyen egy török kávé — mosolyodott el Wattana. — Tartsuk meg a hagyományt.

— Meséljen… Megöl a kíváncsiság — fogta be a szemét, fülét, majd száját Bernard Legrand miután magukra maradtak, jelezve még egyszer, köztük marad.

— Ott játszódott le az egész előttem, s nem sejtettem semmit. Na, ne túlozzak. Vagy kétszer gyanút fogtam, s vallatóra is fogtam Maryamot, illetve egyszer biztattam is, kezdeményezzen — fogott bele nagy sóhajjal Angélique. — Mindannyiszor hárított, hogyan is képzelek olyasmit, és én bevettem a maszlagot. Pedig visszagondolva, a vak is láthatta, nem véletlenül terelődnek állandóan a beszélgetések a vallásra, bárhonnan is indultunk ki. Megvolt az oka miért olyan heves indulatokat kavart a téma, két, egyébként toleráns személy között. Végig ott lebegett köztük a vallási különbözőség, ami ellehetetlenítette kapcsolatukat. Pedig nekem lett volna összehasonlítási alapom is. Ugyanaz a replika köztünk nem kavart vihart, de Maryam és Joseph közt igen. Az éles viták ellenére, melyek után azt hittem, ennek már nem lehet folytatása, a következő héten már megint itt ültünk a kávénk mellett, újból és újból… Egy normális szerelmespár kettesben, intimitásban akar maradni. Én számukra egyszerre jelentettem a lehetőséget találkozni, és a garanciát, hogy ne történjen semmi… Maryam számára ott volt az iszlám előírása. Egy muzulmán nő nem mehet hozzá egy keresztény férfihoz hit-elhagyással való megvádolás kockázata nélkül. Ám Joseph sem volt sokkal könnyebb helyzetben. Képzelje el, amint odaáll monsieur Beaumarchais elé, hogy muzulmán nőt akar feleségül venni. Miként állna a lelkész ezután hívei elé? Látott legalább egyet a közmédiában megjelent szereplései közül migránsügyben? Hadd idézzem csak az egyiket: „Akkor nekem, francia állampolgárnak van-e jogom azt mondani, hogy ebből a közösségből nem kérek? Nem a muszlimmal, hanem ezzel a közösséggel van a bajom, amelyik ezt kitermeli magából.”

— Tényleg nem találkoztak soha kettesben?

— De igen, kétszer is. Az első esetről ön is tud, amikor Joseph összetévesztette Maryamot egy másik nikábos nővel, s szinte megkéselték. Az eset után Joseph minden nikábost gyűlölt… De amiről én sem tudtam, még egyszer megtörtént egy héttel a szökésük előtt.

— Amelyik találkozás mindkettejüket nagyon felkavarta…

— És mindketten magukba zárták, senkinek sem beszéltek róla. Egy virágstand előtt futottak össze. Maryam szólította meg Josephet. Ő már nem merte volna a késes kaland után — mosolyodott el Angélique. — Néhány szót váltottak, majd Joseph hirtelen gondolt egyet, s vett neki egy szál rózsát. Maryam rémülten hárított, mert ez csak intim kapcsolatban megengedett… Joseph pedig azt mondta: „Gyere, menjünk el innen, a világ végére!” Ő azt felelte „Nem, nem, nem lehet!” — majd elmenekült.

— Ezért voltak mindketten kifordulva magukból az utolsó napokban — gondolkodott el a felügyelő. — És mindketten titkolták az okot, mindenki előtt — gondolkodott el. — De mi történt azon az ominózus napon?

— Maryam bevallása szerint öccsével jókedvűen váltak el, mert akkor még nem tudta mekkora szörnyeteg.

— Miként jutott erre a következtetésre?

— Iskolába menet, már miután elvált az öccsétől, összefutott Alival. Pontosabban Ali ibn Chérif várta a buszmegálló közelében, ahol Maryam le szokott szállni iskolába menet, és tudatta vele, a péntek délutáni ima után az ő apja átmegy hozzájuk, és megkéri a kezét az imámtól. Maryam felfortyant, hogy abba neki is lesz beleszólása. Feltehetően Ali el akart kerülni egy esetleges kényes jelenetet a lánykéréskor. Megfenyegette Maryamot. Közölte vele, választhat: vagy örömtől repesve fogadja a lánykérést vagy ügye a hudúd-bíróság elé kerül, és nővére sorsára jut. Hit-elhagyásért. Maryam felháborodottan tiltakozott: ő nem hagyta el a hitét. Erre Ali azt felelte: „Majd meglátjuk, mit szól a hudúd-bíróság ehhez a képhez”, majd megmutatta a telefonján. A kép a török kávézó ablakán át készült, de én nem látszom rajta — magyarázta Angélique. — Levágott róla. „És meglátjuk, mint szólnak ahhoz, hogy a Bibliából idézgetsz diákjaidnak” — folytatta Ali. — „Nem  mindenki fog bedőlni magyarázataidnak, mint az apád. Amiként Yasminet is, téged is saját öcsikéd fog halálra ítélni! Majd téged is, a dokikádat is ér majd egy baleset. Az országút elég veszélyes hely…”

— Hm… — tűnődött el a felügyelő. — Abdul azt vallotta, ő nem vett részt a hudúd-bíróság tevékenységében, csak a sária-rendőrségben aktív. Yasmine Anwari ügyében halálos ítéletet hozó hudúd-bíróság tagjai felderítésében még folyik a nyomozás. De lehetett blöff is Ali ibn Chérif részéről. Így akart nagyobb nyomatékot adni fenyegetésének. Ezt eddig nekünk is sikerült kiderítenünk, s amit nem, azt sejtettük. De mi történt tovább?

— Délben Maryam felhívta Josephet, és megmondta neki, hogy veszélyben van. Akkor ő azt felelte, ez nem telefontéma, és elkérezkedett a kórházból „sürgős és súlyos családi okokra” hivatkozva. Amikor találkoztak, Joseph megismételte az utolsó találkozásukkor tett ajánlatát. Maryam akkor is hárított. Nem akarta tönkretenni Joseph életét, se belekeverni a saját élettragédiájába. Akkor Joseph felajánlotta, segíti elmenekülni, s majd, ha hetedhét országon túl lesz, meglátják. Kivették minden pénzüket. Ha bankkártyával fizetnek, arról lenyomozhatók, merre járnak. Kivették a SIM-kártyát is a telefonjukból, annak alapján se lehessen őket lokalizálni. Alinak van rokona a telefontársaságnál is, és egyik barátjának a nagybátyja a terrorelhárításnál dolgozik.

— Huquenin őrnagy… Csak dolgozott.

— Próbálták a saint étienne-i repteret, de épp nem találtak „last minute” repülőjegyet. Joseph épp a szervizben hagyta az autóját, ezért úgy döntöttek, elviszik Maryam apjáét, amúgy is haza kellett szaladnia az útleveléért. A kora délutáni ima ideje épp megfelelő pillanatnak ígérkezett. Joseph az Olympique Lyonnais — Servette Genéve futballmeccsre érkező szurkolók egyik buszával akart eljutni Svájcba, „onnan pedig majd meglátják”. Elsősorban legyenek az Unió határain túl. Már Lyonba értek, amikor Maryamnak eszébe jutott, az öccse nyomkövetőkről olvasgatott az interneten, s nemrég az autójuk szervizben volt. Akkor rémültek meg igazán. Azonnal elhagyták az autót, és bemenekültek a mallba, elvegyülve az ottani tömegben. Amúgy is vásárolniuk kellett néhány holmit, például ruhát. Aztán jött a robbanás. Percekkel utána a mall egyik televízió-készülékén már látták, a robbantást terrortámadásnak vélték a hatóságok. Tudták, percek múlva már minden európai uniós határőrség megkapja adataikat, és körözik őket, mint vélt tetteseket. Az azonnal megjelenő rendőrség a parkolót vette körül, nekik már csereruhájuk volt, hátizsákjuk is, a nikábot oda rejtették, közben Maryam burkát vett magának. Joseph bajuszt ragasztott, napszemüveget vásárolt, sőt, arcára is hatalmas flastromot tett. A sok sérült miatt nem tűnt fel senkinek. Gyalog el tudták hagyni a mall környékét, majd egy taxival az állomásra siettek, s felültek az épp induló nemzetközi vonatra. Meg sem álltak Szlovéniáig.

— Szlovéniáig? Oda miért? — hökkent meg a felügyelő, majd leesett neki a tantusz. — Akkor még jöttek szép számmal a menekültek… S regisztráltak „iratok nélkül”.

— Pontosan. Iraki menekültekként. Joseph kiadta magát süketnémának, Maryam pedig ott élt néhány évig. Kérdezhették. Egyetlen hatósági személynek sem tűnt fel, hogy a vele tartó süketnéma férfi francia… Az ideiglenes iratok birtokában meg sem álltak Szicíliáig.

— Ahova az emberkereskedők hozták Afrikából a menekülteket… Ők meg átmentek Tunéziába.

— Ott azt mondták, a családjukhoz akarnak visszatérni. Irakba…

— Irakbaaa? Oda miért?

— Elég nagy ott a káosz a háború miatt. Némi korrupció árán sikerült „igazi” iratokat szerezni az ideiglenesek helyett. Álnéven. Azt állították, Mosulból menekültek. Majd újra „menekültek” lettek.

— És Maryam Anwarit és Joseph Beaumarchaist keresheti az interpol… — nevette el magát az felügyelő. — Ők már nem léteznek. Miért pont Tonga?

— Nem Tongán vannak.

— De ott találkoztak.

Angélique és Wattana összenéztek, majd a férfi felelt.

— Úgy van. Így biztonságosabb. Még mi sem tudjuk, hol vannak. Amiként ön rájött, hogy ott találkozni akarunk, más is megtehette. Nevük igen, de ujjlenyomatuk nem változott. Nincs olyan sok orvos Tongán…

A felügyelő elnevette magát, majd sorban befogta a szemét, fülét és száját, jelezve, hogy nem látott, nem hallott, és beszélni sem fog.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.