Vandra Attila : Kenguruk és eukaliptuszok közt 20. Ausztrália madarai

Egy kis ízelítő csak…

 

Természetesen a „városi” madarakkal találkoztuk először. Lányomék Lower Plentyben, Melbourne egy külvárosi negyedében laknak, kissé távolabb a tengerparttól. Már első nap szembe tűnt a Wellingtonban is gyakori verebek hiánya, és galambbal is (viszonylag) ritkán találkoztunk, ráadásul nem az európai szirti galambokkal, amelyeket Wellingtonban is láttunk, hanem a színesebb, de azonos méretű gyöngyös nyakú gerlékkel, amelyeket 1860 körül hozták be Melbourne-be. Sok helyről kiszorították az őshonos galambokat, például a kontyos galambot, melyekből csak elvétve láttunk egyet-kettőt. Hiányérzetünk a város központjában elmúlt. Ott verebek és szirti galambok kivételével, más madárral alig találkoztunk, de velük még a múzeum belsejében is… Ritkán láttunk európai feketerigót is.

        A galambok helyét Melbourne-ben (és Queenslandben is) a papagájfélék, elsősorban a kakaduk vették át. Mindennapos látvány a járdán vagy körforgalmakban csoportosan szemelgető (és veszekedő) bóbitás kakaduk csoportja. Valamivel ritkábbak a hasonló méretű, szintén majdnem fehér ormányos kakaduk, és kissé óvatosabbak is. A bóbitás kakaduknál agresszívebbek, s ha kell, elűzik rokonaikat a táplálékforrás mellől. Rózsás kakadut csak egyetlen párat láttam. Feltehetően más kakadufaj képviselőjével is találkoztunk, de hát nem vagyok madárszakértő, és legtöbbjük alapszíne fehér. A világ legnagyobb kakadujával, a fekete, pirosfarkú gyászkakaduval csak állatkertben találkoztunk, ahol kézből etethettük. Melbourne nem élőtere, csak nyugat- és északkelet Ausztráliában fordul elő.

        Szintén elkerülhetetlen a találkozás a csak Óceániában őshonos kisebb méretű lórifélékkel is. Leggyakoribb a sokszínű szivárványlóri, de láttunk sok más fajtát is…

        Nem ritkák a laposfarkú (másnéven rozella) papagájok sem, amelyek szintén gyönyörű színekben pompáznak. Csak felnőtt korban kapják meg nevüket adó piros színüket, fiatalon zöldek.

        A Grands Picnic Garden parkban, különleges élmény a kakadukat, lórikat és a Melbourne környékén őshonos rozellákat egy kerítéssel elzárt területen etetni, jó pénzért. A jegy árában benne van egy zacskó mag is. Úgy látszik, a papagájok is ismerik a szabályt, mert a kerítésen kívül óvatosabbak, de „odabent” a válladra is szállnak, simogathatók. Azt már nem díjazzák, ha meg akarod fogni őket, leadják a vészjelzést, s egyszerre mind elszállnak. Sértődésük nem tart sokáig, hamar visszatérnek.

A környéken nemcsak a papagájfélék, más madarak is „barátságosabbak”, ha bent az etetőben nem is láttuk őket. Egy kacagójancsit szinte megérintettem. Nyújtózkodásomat egykedvűen nézte végig, tudta, elég magasan van, nem érek odáig. Jellegzetes kacagó hangjáról kapta a nevét. Angol neve, kookaburra, hangutánzó, és kölcsönszó a wiradjuri aborigén nyelvből: guuguuubarra. A szalakótafélék legnagyobbja, és a jégmadárfélékhez tartozik, de nem annyira színes, mint színpompában a gyurgyalaggal versenyző európai rokonai.

A külváros madarainak számbavételekor nem maradhatnak ki a hollók. Szembetűnő „pápaszemet” viselnek, és hangjuk a „káp-káp”, inkább egy rekedt kacsáéra emlékeztet.

        Az Új-Zélandról már ismert ausztrál szarkát, kihypózott dolmányos varjúnak nézném, (amely csak szürke tollait fehérítette ki), méretre is akkora. Hangját meghallva azonnal befogadom a varjúféléket az énekes madarak közé. Mégis akad igazi zenész is közöttük! Ám kiderül, csak a színe és alakja szarkás, nem tartozik a varjúfélék családjába, valójában egy fojtógébics. Latin neve (Coracias tibicen, tibicen = furulyázó) dallamos hangjára utal.

        Az ausztrál szarkapacsirta is gyakori errefelé. Színre, méretre hasonlít, de alakja és csőre már szembetűnően más, mint a szarkáé.

        Queenslandben ismerősnek tűnnek a villanydrótokra százával összegyűlő fehér hasú fecskeseregélyek. Csak nevükben és villanydrótra gyülekezésük miatt fecskék, valójában fojtógébicsek. (Igen, a varjú méretű ausztrál „szarka” rokonai!!!).

        Egy villanypóznára rakott fészek láttán elcsodálkoztam, lám-lám, más madarak is kaptak az alkalmon. Kiderült, mégis egy gólya, méghozzá őshonos: a fekete nyakú gólya a ludas.

        Lehetetlen kihagyni a felsorolásból a két fő zajforrást, a feketehomlokú mézmadarat, és a pásztormejnót. Az utóbbit 1883-ban hozták be Ausztráliába, és már az egész földrészen elterjedt. Erősen agresszív madarak. A gyümölcstermelők átkai.

        Hasonlít hozzá némileg az őshonos feketehomlokú mézmadár. Angol neve (noisy miner) jól jellemzi ezt a rém hangos madarat, amely gyakran megfújja hajnalban az ébresztőt, főleg ha nézeteltérése támad fajtársaival (és ez gyakran megtörténik). Majdnem olyan szemtelenek, mint a mi verebeink, nem félnek „koldulni”, sőt követelni az embertől. Még a ragadozó madarakat is megkergetik.

        Ismerősként üdvözöltük Aotearoa-Új-Zéland jelképévé vált kék fúkat (maori nevükön pokeko). Mintha a melbourneiek kevésbé félénkek lennének, bár láttam kézből etethető kék fút is Aotearoa-Új-Zélandon, a Nga Manu Parkban. Rokonaiknak a guvatféléknek, mocsári tyúkoknak, stb. több képviselőjét láttuk, de azonosítani nem sikerült őket, csak néhány „hazai” szárcsát. A narancssárgalábú ásótyúk kukázóként mutatkozott be nekünk Port Douglasban.

        Az ausztrál vadpulyka a házi szárnyasunkhoz hasonló, színes, de valamivel kisebb. Amelyikkel találkoztunk, Mossmann Gorge látogatóitól való koldulásra szakosodott. Unokám adott neki egy-egy szem mazsolát, de a pimasz ellopta tőle az egész dobozt. Volt ám felháborodás!

        A díszpintyfélék közé tartozó Gould-amandina angol nevét (parrotfinch) meghazudtolva sem papagáj sem pinty, de színben a szivárványlórival versenyez. A lazúr tündérmadár alakjában és örökmozgásában is az újzélandi legyezőfarkúra emlékeztet. A látszat csal. Az utóbbiak közelebbi rokonai a varjaknak… A kék lugasépítő (selyemmadár) nősténye nevét meghazudtolva zöld. Nagy fájdalmam, hogy a pávával versengő lantfarkú madarat, bár láttuk, nem sikerült lencsevégre kapni. A varjúfélék után a legnagyobb énekes madár.

        A vízi- és gázlómadarak közül a görbe csőrű ibisz-félékkel találkoztunk többször is. Egyes tudósok az az ausztrál fehér ibiszt az etióp ibisz, az egyiptomiak szent madara alfajának hitték, de kiderült, külön fajról van szó. Többek közt a Healesville állatkert opportunistája, nem számon tartott lakója. Az ibiszek kézből esznek, sőt az épületekbe is besétálnak, az asztalokra is felszállnak, nem zavartatják magukat a látogatóktól. Mivel kukáznak, sokan nem szeretik őket, pedig fontos szerepet játszanak a közegészség fenntartásában. Queenslandben unokatestvére, a fekete hátú, tüskésnyakú ibisz nézett velünk farkasszemet. Rokonuk a rozsdabarna batla egész világon elterjedt, így Európában és Ausztráliában is.

        A kanalas gémek közül királykanalasgém mutatta nekünk meg magát. A testéhez képest „abnormálisan” hosszú lábakon járó gólyatöcsöt már láttunk Aotearoa-Új-Zélandon, de alfajai Európában is elterjedtek. A keleti nagy kócsag a mi nagy kócsagunk változata, nem külön faj. A brolga-daruval csak egy állatparkban találkoztunk. Kissé alacsonyabb a legmagasabb röpképes madárnál, az antigóné-darunál, de súlyosabb, és kevésbé piros a feje.

        Érdekes (nem szexuális) dimorfizmus jellemző a keleti zátonykócsagra: a szürke és a fehér nem külön fajta, vagy nemű. Egyszerűen kétfélék. A kaledón bakcsó épp csak rá nem szállt a krokodil hátára, nem zavartatta magát jelenlététől. A fekete szárnyú, fehér testű ausztrál pelikán a világ leghosszabb csőrű madara. Vidáman úszkáltak néhány méterre a parttól (és tőlünk) Quenslandben. Sajnos este…

        Bár Európában is látni fekete hattyút, ezek Ausztráliában őshonos madarak. Nálunk nem képeznek önfenntartó populációkat. Aotearoa-Új-Zélandon a maorik kihalásig vadászták egyik alfaját, 1860-ban telepítették vissza Ausztráliából. Miközben ott lépten-nyomon találkoztuk velük, itt egyetlenegyet láttam. Érdekességük, hogy nomád, de nem vándormadarak, csibéik pedig szinte fehérek.

        Sokféle vadkacsával és vadlibával lehet Melbourne külvárosaiban találkozni, de Aotearoa-Új-Zélandhoz képest szembetűnően kevesebbet láttunk belőlük. Nem mellékes körülmény, hogy júliusban itt tél van, amikor a költöző madarak elvándorolnak, de az ausztrál trópusokon sem találkoztunk velük többször. Leggyakrabban sörényes ludat láttunk, amely nevét meghazudtolva a récefélék közé tartozik. Csak magyar neve megtévesztő. (angolul wood duck — erdei réce).

        A pingvinek, köztük a királypingvinek is, rendszeresen elcsavarognak ide. A fiókák hatalmas (még nem vízálló bundájukkal szüleiknél nagyobbaknak tűnnek. Csak az akváriumban láttunk. Annál is meglepőbb, hogy a kis kék pingvinek költenek is itt. Melbourne-ben a St.Kilda sétány mellett az egyik mólót miattuk természetvédelmi területté kellett nyilvánítani, ahova esténként turisták százai látogatnak el.

        Éjjeli ragadozó madárral csak állatkertben találkoztunk (éjjel nem mászkáltunk). Legkülönösebbek a bagolyfecskék. Healesvilleben be lehetett menni a kalitkájukba, de nem szabad megérinteni őket. Maradt a fényképes megörökítés. Angol nevük (frogmouth) békaszájút jelent.

        Ausztrália legnagyobb ragadozó madara az ékfarkú sas, amely szinte három méteres szárnyfesztávolságával az egyik legnagyobb ragadozó madár. A Healesville-i állatkertben épp bemutatót tartottak. Az idomár kakadukról tartott előadást, és megkérdezte a nézősereget ki fél tőle? Természetesen senki sem mondott igent, s akkor az idomár jelére a háttérből előjött a sas, s centikre repült el a látogatók feje fölött, „támadóan” előre tartva lábát, kiváltva a meglepett nézők sikolyát. Nem mindennapi látvány volt.

        Nyílfarkú kányát viszont láttunk körözni az éppen aratás alatt álló cukornádültetvények fölött. Feltehetően szintén azt kergettek meg a fekete homlokú mézmadarak, szemünk láttára a Plenty George Parkban.

        A futómadarak közül a kazuár fokozottan veszélyeztetett. Új-Guineában is élnek. Nem veszélytelenek, támadtak meg embert is, sőt egy fiút meg is öltek. Kedvenc étele a kazuárszilva, mérgező minden állat számára, kivéve őt. Veszélyeztetett, ritka madár, bár lépten-nyomon tábla figyelmezteti az autósokat az „ütközés” veszélyére, még a kazuárral önreklámozó parkokból is rendszerint csalódottan távozik a turista. Mi is csak a Hartley krokodil-parkban láttunk, fogságban.

        Az emu nagyobb a kazuárnál, kevésbé színes, és nem veszélyeztetett. Sőt, a 2500 km hosszú dingó-kerítés mellékhatása az emuk túlszaporodása lett. Húsa nagyon finom. 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.