dr Bige Szabolcs- : Átszállás (valamikor az ezernyolcszázas évek végén)

(Püspökladány–Nagyvárad vasútvonal 1858. április 24-én nyílt meg, a Tiszavidéki Vasúttársaság vonalaként. Püspökladány állomásépülete egy gyönyörű vasúti műemlék, melyet még a Tiszavidéki Vasút épített 1857-ben.

A Szolnok-Debrecen közötti, sík vidéken haladó, 121 km hosszú vonalszakaszt 1857. november 25-én adták át a forgalomnak. A Debrecentől Nyíregyházára és onnan tovább Miskolcra tartó vonalszakaszt a vasúttársaság 1859. május 24-én nyitotta meg)

 

— Az utasember számára az állomás lehet bosszúság, de lehet örömforrása is — kezdte a mondókáját a társa felé fordulva a prémgalléros úr.

Most szálltak le a vegyesvonatról, s lassan sétáltak végig a ladányi állomás peronján. A peron végén szemükbe ötlik a resti felirata.

— Erről beszélek! — kiáltott fel a prémgalléros úr. — Az állomásokon a bosszúságot a tétlen várakozás okozza, de itt van mindjárt az állomás vendéglője, a resti, hogy ezt a bosszúságot eloszlassa és örömre váltsa.

Társa nem szólt, de élénken bólogatott. Szürke gérokk feszült a vállán kihangsúlyozva súlyos testalkatát. Fején keménykalap díszelgett, s lábain a nem régiben divatba jött száras cipő kandikált ki a csíkos nadrág szára alól.

— Csinos hely — nézett szét kedvtelve a prémgalléros úr.

A helyiség megérdemelte ezt a jelzőt. Kockás abrosszal leterített asztalok töltötték meg a termet. A végében mahagóni pult állott, mögötte gondosan elhelyezett italos polc, mellette szárnyas ajtó vezetett a konyhához.

— Remélem, rendes adagot szolgálnak fel! — szólalt meg társa a nagyevők aggodalmával.

Körülményesen elhelyezkedtek egy asztalnál, az ablak közelében.

— Szeretek evés közben néha kitekinteni a kinti világra — fordult az ablak felé a prémgalléros úr.

Mozgalmas kép tárult az ablakon kitekintő elé: utasok jöttek-mentek, egyensapkás alkalmazottak serénykedtek, amott egy kocsit toltak megrakva csomagokkal, teher- és személyvagonokat tolattak a vágányokon.

A pincér, mintha a semmiből tűnt volna elő, hirtelen ott termet előttük és az asztalra helyezte az étlapokat. Várakozva tekintett a vendégekre, s udvariasan megkérdezte, hozhatna-e a rendelés előtt valamit.

— Egy kis ápéritívet, talán?

A két úr szeme gúnyosan összevillant a pincér előkelősködő szavaira.

— Nekem egy borpárlatot!

— Nekem pedig egy barackot!

— Nekem csak olyan biztos forrásból származó ital kell, melynél nem merül fel semmilyen huncutság — mond a prémgalléros úr. — Ezért kértem borpárlatot. A nevében is benne van, hogy miből készül. A hegy levéből! Ez a biztos. Ilyen még a seprőpálinka meg a törköly. Ezeket azonban ritkán kaphat ilyen helyeken. Csak vidéki portákon juthat hozzá, mert keveset készítenek belőle. Csupán annyit, amennyire jutja a nyersanyagból. Nem szaporítják, s gyárban sem lehet készíteni, mint a többit. Nem szeszgyári termékek. Szeszgyár, szeszgyár… Látott már maga szeszgyárat? Van Nagyváradon. Úgyis oda igyekszik, nézze meg! Még nézni sem kell, csak érezni. Érezni a szagát, ahogy Kolozsvár felől közelit az ember a városhoz, s hosszan kíséri ez az illat, el sem hagyja, ameddig a Körös felett fújó szelek el nem fújják.

A pincér megjött az italokkal, s kérdezte udvarias meghajlás közben, választottak-e már.

— Igen! — válaszolták egyszerre, pedig még hozzá sem nyúltak az étlaphoz. — Csülkös bablevest.

Nem véletlenül esett erre a választás. Amióta megnyílt a resti ez az étel lett a konyhafőnök ajánlata. És méltán, hiszen rövid időn belől az utazók, és a helyi lakosok kedvencévé vált.

— Nem tudom, ön hogy van ezzel, tisztelt uram, de én utazásaim során valamit mindig szoktam enni — kezdett bele újabb mondókába a prémgalléros úr. — Mert, kérem, utazás közben lehet több módozatát is igénybe venni az evésnek.

— Így igaz — bólogatott egyetértően a másik utas, a terménykereskedő. — Magam is sokat utazom üzleti ügyeimből kifolyólag, és szükségesnek tartom ezen idő alatt a táplálkozást.

— Engem, ha útra készülök, gondos gazdasszonyom lát el útravalóval. Szalvétába csomagolt hideg húsokat készít, sült kolbászt, kenyeret, melyet a szomszéd pék süt előtte való nap. Külön a húsok mellé kovászos uborkát és egy csípős paprikát is elhelyez.

— Az én úti elemózsiám — vette át a szót a terménykereskedő — füstölt kolbászból, szalonnából és vereshagymából szokott állni. Feleségem őnagysága gondoskodik róla, legyen mindig elegendő. Egy kulacs homokháti fehéret is odatesz a táskámba, a jó emésztés érdekében.

Az urak felkészülve várták az ebéd érkezését, álluk alá kötötték az asztalkendőt megelőzendő, hogy újabb pecsétek igazolják az étlapot. A tarkónál megkötött kendő sarkai úgy meredtek kétfelé, mint valami hizlalt, fehér házinyúl fülei.

A pincér puha léptekkel érkezett karján fehér asztalkendő, s a tálcán gőzölgő levesek porcelántálban. Minden mozdulatán látszott, hogy nem kezdő őkelme a szakmájában. Ügyes mozdulatokkal a vendégek elé helyezte a tálakat, tányérokat, evőeszközöket is, valamint kis tálkában tejfölt, másikban erős paprika és végül a kenyereskosár. Várakozásteljes kíváncsisággal néztek bele a tálba, ahonnan egy csülökhús nézett velük farkasszemet. Merengető kanállal a terménykereskedő mindjárt a tányérjára emelte, megsózta és átszellemült arccal bekebelezte. A levesből csak ezután mert a tányérjába.

— Én a csípős paprikával alapozom meg a leves zamatát — mondá a prémgalléros úr, és saját penicilusát előhalászva valamelyik zsebe mélyéből, ujjnyi darabokra metélte a felszolgált fűszerpaprikát, s tányérjába szórta.

Midőn a szürke gérokkos úr a tányérja alját törülte ki egy darab kenyérhéjjal, megállott előttük a pincér, picikét meghajolva, éppen annyira, hogy kifejezésre juttassa szolgálatkészségét, anélkül, hogy alázatos lenne.

— Egy pohár diószegi bakatort hozzon, de vékony pohárban! — rendelt a terménykereskedő, amint lenyelte az utolsó darabka kenyérhéjat is. — Tapasztalatom van az érmelléki borokat illetően, ezért merem ajánlani a diószegit. Mostani nagyváradi utam is eme borok miatt történik.

— Csak dicsérni tudom a Vasúttársaságot, hogy megnyitotta ezt a vasútvonalat Nagyváradig — fűzte a megjegyzéshez a sajátját a prémgalléros úr. — Felolvasó körutjaim ennek híjával sok időmet elrabolta az utazás. Főleg a hosszas postakocsis utazásokra gondolok.

Az ajtón ekkor belépett a kalauz, hogy figyelmeztesse az utasokat a közelgő indulási időre.

— Uraim, a nagyváradi szerelvény beállt, lehet készülődni a beszálláshoz. Harminc perc múlva indulunk!

A kalauz mögött feltűnt egy hordár, s vizsgáló szemekkel körülnézett a teremben. A terménykereskedő meglátta, és magához intette.

— Itt van, fiam, a bilétám, nézz utána, hogy rendesen átrakják a csomagomat a poggyászkocsiba, és hogy minden rendben legyen!

— Nem kell a biléta, ismerem a tekintetes úr csomagját. Sokszor vigyáztam, hogy rendben átrakják a nagyváradi vonatra — válaszolta és köszönettel eltette a szolgálatáért járó forintot.

Midőn a hordár visszajött jelenteni, hogy minden rendben megy, utasaink felálltak, s miután a fizetőpincérrel elszámoltak, megindultak a vonatukhoz. Könnyedén lépkedtek, a gérokkos úr csomagját a poggyászkocsi viszi, és a másik úrnak is csupán egy könnyű táska lóg a karján, benne egy jegyzetfüzet meg néhány könyv. Saját művei.

 

*

„… Bármilyen lassan halad a vegyesvonat, egyszer csak mégis elérkezett Ladányba, minden vegyes vonattal utazó álomstációjára. Bor. Sör. Pörkölt. Így is lehetne ezt az állomást nevezni.    Kiszálláshoz készülődtem, mert Ladányban amúgy is mindenki kiszáll”. (Krúdy Gyula)

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2018.01.22. @ 17:56 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 620 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.