Felhúzom magam a konyhapultra, és onnan nézem az ablakon keresztül beáramló napsütést. A napsugár végigfut a szennyes edényeken, a sötétkék konyhaszekrényen, majd lesiklik a krémszínű padlólapra. Kettévágva a konyhát, akárha megrepedt volna a föld, s alatta folyna a tüzes lávafolyam, s ahogy a Nap egyre feljebb kúszik az égen, a földön is egyre szélesebb repedés tátong. „Bele fogok zuhanni és elégek” — gondolom. De nem baj, mert újjászületek, akár a főnixmadár a hamvaiból és majd futok, repülök, lefutom a maratont, hegyet mászok és kitűzöm a zászlót a hegycsúcsra. Majd a többiek csak bámulnak a tévére, mikor integetve megjelenek benne, amit a hegycsúcson készített egy arra járó helikopter, mert mással nem is lehetett megközelíteni ezt a helyet. Egyedül csak én tudtam felmászni és még oxigénpalackra sem volt szükségem. És majd akkor tele lesz az utca és a kert riporterekkel és ujságírókkal, meg rengeteg emberrel, akik mind azért jönnek, hogy gratuláljanak a teljesítményemért, de én nem nyitok ajtót, mert szerény vagyok, és már a következő hegymászásom tervezem.
… A konyhaajtó kinyílik és megtöri a napsugár útját, eltakarja az ablakot, amelyen eddig lávaként ömlött be a fény.
— Jesszusom, mit csinálsz te ott? — ugrik be sápadtan anya, és két lépéssel a pultnál terem, majd óvatosan visszaemel a tolókocsimba.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.12. @ 13:10 :: Braun Krisztina