Mikor én első osztályos voltam, akkor bátyám már hatodikos. A hat év korkülönbség tette talán, vagy a velünk született testvéri szeretet, de mi soha nem vesztünk össze, nem úgy, mint amit sok más helyről hallani lehetett, hogy még verekednek is a gyerekek. Nemhogy össze nem vesztünk, de szükség esetén, még ki is védtük egymást, ha a szülői szigor olykor lesújtott valamelyikünkre.
Ha Tóni nem ért haza a megbeszélt időre, amikor már nagyon parázs volt a hangulat emiatt, s ilyeneket hallottam: „Na, csak érjen haza!!” — sejtettem a folytatást. Ezért elkezdtem könyörögni, és addig kérleltem anyukát, míg meg nem ígérte, hogy nem lesz pofon a késésért.
Ha én tettem rossz fát a tűzre, biztos lehettem benne, hogy bátyám mellém áll.
Nem voltunk rossz gyerekek, akár magunkra is hagyhattak bennünket.
Szükség is volt rá, mert édesanyámék sokat utaztak Budapestre orvosokhoz, s mivel a balsors úgy hozta, sokat voltak kórházban. Apukám a vasútnál szolgált, ez adta a lehetőséget, hogy a MÁV Kórházban gyógyíttatták magukat. Ott műtötték ki anyukám tébécés veséjét is. Még mindig emlékszem, mert sokat emlegették hálával Müller főorvos urat, meg Dombi nővért, akiknek köszönhette életét. Nagyon sokáig tartott a felépülés. Édesanyám világéletében rendkívül könnyen ismerkedett, s nyitott szívvel engedett közel magához új barátokat. Ez alatt a kórházi idő alatt is lettek új ismerősök, akikkel kölcsönösen megszerették egymást. Nem szűnt meg a barátság a hazajövetel után sem, pedig akkor még nem lehetett sem telefonon, sem interneten tartani a kapcsolatot. Leveleket írtak egymásnak, s mindig ünnep volt, ha a postás meghozta a válaszlevelet az ország valamelyik táján lakó kórház-ismerőstől.
Hét éves lehettem, bátyám meg tizenhárom, amikor szüleink Tökölre voltak hivatalosak egy ilyen, gyógyulás alatt kötött barátság gyümölcseként. Már nem emlékszem, két vagy három napra utaztak el, s mi megígértük, legyenek nagyon nyugodtak, velünk itthon semmi, de semmi baj nem lesz!
Velünk nem is volt, csak azzal, amit csináltunk. Első nap még ment minden a maga rendje szerint.
Második nap eszembe jutott, hogy a nagy szabadságban végre megtehetem, amit annyira szerettem volna!
A padláson a félhomályban egy ideje már lestem a kiscicákat! Minden ellés egy csodálatos, misztikus, sejtelmes esemény volt, a macskamama ugyanis eldugott helyen, többnyire a padláson hozta világra kicsinyeit. Ezt felfedezni, suttogva, tapogatva megközelíteni a macskaszőrrel kibélelt fészket, ahol tekergőztek a kis csukott szemű cicák, nagy élmény volt! Minden nap lesni, ahogy szoptatta anyjuk a kis vaksikat, izgalommal várni, kinyílt-e már a szemük, csodálatos időtöltés. Még most, hogy leírom is, gyorsabban dobog a szívem!
Egyedül voltunk, szüleink elutaztak, a cicák fénylő gombszeme már nyitva, hát elérkezettnek láttam az időt, hogy lehozzam őket a sötét padlásról.
Persze, meg kellett teremteni nekik a kényelmes helyet. Két kiscica született, éppen kettő nagypárnára nem volt most szükség szüleim távollétében. Kihoztam az ajtó elé egy ágytakarót, rá a két nagypárnát. A szomszéd Gizi is segített, így mindkettőnknek lett, akit dajkáljon. A picike cicákat ugyanis bepólyáltuk a nagypárnába, ahogy akkortájt még tették a kis újszülöttel, és ölbe tartottuk őket, mintha kisbabák lennének.
Sejtettem én, hogy ezt anyuka nem engedné meg, de hát még csak szombat van, ők majd csak vasárnap este érnek haza. Bátyám meg rettentően elfoglalt, nem figyelt rám, itt volt nálunk a jó barátja, Fodor Laci. Fociztak az udvarban. Igaz, azt sem engednék meg, mert a virágoskertté varázsolt udvar tele-tele édesanyám féltett virágaival. Vigyáztak, persze biztosan, de a játék hevében csak megtörtént, hogy csatatérré változott a féltett kiskert.
Ki is melegedtek estére kelve, meg is szomjaztak, mert jó meleg, őszi idő volt.
Én nem láttam, mi történt akkor este, mert sötétedés körül bevackoltam magam a két bepólyált cicával az első szobába, szüleim kettes ágyába.
Tény, hogy bátyámék rátaláltak apuka murcijára a kamrában, ami köztudottan nagyon itatja magát, hiszen finom édes, és pezsgős, olyan „kőmégízű”. Nem is kérették magukat, jókat húztak belőle, úgy is itt alszik Laci, este van már, hamarosan lefekszenek. Szó, ami szó, berúgtak a murcitól. Be ám, de olyannyira, hogy Laci még össze is hányta az ágyat, na és a mellette fekvő bátyámat
Reggel, mivel vasárnap volt, szokásosan bejött hozzánk Zsember Jani, hogy együtt menjenek misére, mint mindig. Mikor meglátta a két, még ágyban fekvő osztálytársa állapotát, úgy megijedt, hogy kirohant a házból!
Az hagyján, de váratlanul megérkeztek szüleink. Nem voltak teljesen nyugodtak, hogy egyedül hagytak bennünket, ezért jóval korábbi vonattal érkeztek, mint ahogy mi számítottunk rájuk.
No, amit láttak, meggyőzte őket arról, hogy jó volt a megérzésük.
A virágoskert letarolva, Tóniék az ágyban, nyúlós, ragacsos visszakívánkozott murcival összekeveredve, én az első szobában bepólyált macskákkal körülvéve, a macskamama kétségbeesett nyávogása már az utcán megütötte fülüket…
Milyen szerencsém, hogy én a rosszat mindig igyekszem elfelejteni, így arról már nem tudok beszámolni, mi következett ezek után. Egy biztos, jó ideig nem kellett attól tartanunk, hogy magunkra hagynak bennünket szüleink!
De eljön az az idő, amikor minden emlék megszépül. Sok-sok évvel a rosszemlékű esemény után, már felnőtt korunkban, együtt nevettünk és anekdotáztunk szüleinkkel, ha eszünkbe jutott a nem éppen példaértékű helytállásunk.
Legutóbbi módosítás: 2017.09.29. @ 10:51 :: Fitó Ica
