Szilágyi Erzsébet : A tintásüveg

 

 

Délelőttönként meglátogattam a rokkant bácsit.

Én így hívtam, nem tudtam róla semmit. A szomszéd teraszos házban lakott.

Leültem a lépcső szélére és néztem, ahogy sűrűn tintába mártogatva tollát, írt, csak írt egy nagy füzetbe, talán az emlékiratait, nem tudtam azt sem.

Összeszokott néma páros lettünk, tudtam, hogy vár, s ha megjöttem, nyugodtan írt tovább. Majd egyszer a labda, amit — elunván az ücsörgést — körötte kezdtem pattogtatni, szólásra bírta.

— Hagyd ezt abba, kérlek! — mondta kedvesen —, még kiborítod vele a tintásüveget.

— Jó — és folytattam óvatosabban.

Nem akartam, esküszöm, de a labda — mintha küldetése volna — a tintásüvegre pattant, s a fehér füzet kék csíkot kapott. Világgá szaladtam, bántam kimondhatatlanul.

De ahogy a bűnös visszatér a tetthelyre, kertünk sarkából lestem tovább az öreget. Észrevett, s kiáltott, amennyire tudott: nem haragszik ő rám, jöjjek át, hiányzom.

Nem mertem, a bűnért büntetés jár, ő nem bocsáthat meg nekem.

Ősszel — ahogy a lakók mondták — „lejárt az aranyszabadság”, iskolás lettem. Megtanultunk írni, tél közeledtén tollal, tintával is. Ahány gyerek, annyi tintásüveg. Tanítás végén, már felöltözve, egy hatalmas szekrénybe kellett hátravinni őket.

A nagy tülekedésben valaki fellökött, s az új „iskolás” télikabátomra majd’ egy üvegnyi tinta ömlött.

Sírva ténferegtem haza, mit szólnak a szüleim, már őket sajnáltam, hiszen egy vagyonba került a varratott kabát; jó bőre szabta a varrónő, hogy több évig is hordhassam.

Otthon, mintha nem is lennék, csak a kabát, amit valahogy meg kell menteni, nem szidtak meg, hozzám se szóltak.

Összeszaladt a kis földszintes ház összes lakója, jobbnál jobb ötlettel, hogyan lehet kiszedni a tintafoltot.

Nem segített semmi, a hideg tej sem, ami apám ötlete volt, s maga próbálkozott vele.

És én hordtam a pecsétes kabátot, méltó büntetésem, amit talán Isten rótt rám, penitenciaként.

Négy év múlva a mackóbarna szövetkabátot visszavittük a varrónőhöz, aki az alján és az ujjak végén kordbársony csíkkal toldotta meg. A könyökére is varrt egy kör alakú darabot, ne kopjon ott tovább. Így már szinte kezdett tetszeni. Mintás lett, nem olyan unalmas barna.

A foltot pedig — lehet — már csak én láttam…

 

Legutóbbi módosítás: 2017.08.08. @ 10:57 :: Szilágyi Erzsébet
Szerző Szilágyi Erzsébet 230 Írás
Az ELTE orosz-latin szakán végeztem. Voltam az Akadémiai Kiadó szerkesztője, a szegedi JATE Klasszika-filológiai Intézetének oktatója, a Semmelweis Egyetem nyelvtanára. Versfordításokkal már gimnazistaként próbálkoztam. Magyar verseket, novellákat csak néhány éve kezdtem írni.