Annyira kedvesnek tűnt, ahogy magához csalt,
babonázó illatú élelemmel kínált,
láthatta: az otthonom a park és az aszfalt
és régen ápolt bundám némiképpen zilált.
Öntelt ember szemében ( hajléktalanként is )
aki bársonytalpakon jár – kevesebb nála.
Ám, a nélkülözésemben elhittem mégis,
jóságért öröm lesz a doromboló hála.
Aztán, kicsit később csak az ütést éreztem
és, mintha egy késvillanást ( félig ájultan )
látnak szemeim beszűkült íriszrésekben,
amíg a kőre alvadt véremet bámultam.
Őrült kínok térítettek magamhoz, melyek
egyszerre kívül – belül martak és égettek,
a kánikula ellenére is reszkettem,
de még visszatértem küzdeni az életbe,
mert gondos kezek most segíteni próbálnak,
féltőn felemelve agyonkínzott testemet.
Sebeket tisztítanak, nyugtatnak, pólyálnak,
miközben szemeikben ott ül a rettenet
a saját „humánus” fajtájuk tette iránt
és bízvást jóvá tennék, hogyha tenni tudnák,
de a mostani sorsom nem vehet új irányt.
Számomra elvétetett a létjogosultság.
Régi lecke, mit a domesztikált elfelejt:
hogy egyetlen emberben sem bízzál meg soha.
Az önkény, melyet színlelt kedvességébe rejt
mindig a másik végzetét okozza, noha
elég, hogy csak én tudom, ki tette ezt velem,
egy életet elvéve, olcsó játékszerül.
A második létemben talán majd meglelem
őt. Éhes tigrisként, ha újra elém kerül.
Legutóbbi módosítás: 2017.08.03. @ 09:46 :: Schifter Attila
