Schifter Attila : Hányadik élet?

Egy megkínzott macska emlékére

 

 

Annyira kedvesnek tűnt, ahogy magához csalt,

babonázó illatú élelemmel kínált,

láthatta: az otthonom a park és az aszfalt

és régen ápolt bundám némiképpen zilált.

Öntelt ember szemében ( hajléktalanként is )

aki bársonytalpakon jár – kevesebb nála.

Ám, a nélkülözésemben elhittem mégis,

jóságért öröm lesz a doromboló hála.

 

Aztán, kicsit később csak az ütést éreztem

és, mintha egy késvillanást ( félig ájultan )

látnak szemeim beszűkült íriszrésekben,

amíg a kőre alvadt véremet bámultam.

 

Őrült kínok térítettek magamhoz, melyek

egyszerre kívül – belül martak és égettek,

a kánikula ellenére is reszkettem,

de még visszatértem küzdeni az életbe,

 

mert gondos kezek most segíteni próbálnak,

féltőn felemelve agyonkínzott testemet.

Sebeket tisztítanak, nyugtatnak, pólyálnak,

miközben szemeikben ott ül a rettenet

a saját “humánus” fajtájuk tette iránt

és bízvást jóvá tennék, hogyha tenni tudnák,

de a mostani sorsom nem vehet új irányt.

Számomra elvétetett a létjogosultság.

 

Régi lecke, mit a domesztikált elfelejt:

hogy egyetlen emberben sem bízzál meg soha.

Az önkény, melyet színlelt kedvességébe rejt

mindig a másik végzetét okozza, noha

elég, hogy csak én tudom, ki tette ezt velem,

egy életet elvéve, olcsó játékszerül.

A második létemben talán majd meglelem

őt. Éhes tigrisként, ha újra elém kerül. 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.